Shock!

Huszonöt évvel ezelőtt, 1997. november 5-én mutatta be a pár hónappal korábban kiadott One Second albumot a Paradise Lost a Petőfi Csarnokban, így, ha már nyáron lemaradtunk a lemez megjelenésének évfordulójáról, most sort kerítünk rá a rovatban. A One Second körül már közvetlen utódja, a Host fényében is lecsillapodtak némiképp a kedélyek, így, negyedszázaddal később meg főleg, ám a maga idejében kifejezetten vitatott albumnak számított: hiába ez a mai napig Nick Holmesék legnagyobb példányszámban elkelt kiadványa, akkoriban végletesen megosztották a tábort az előzményekhez képest kevésbé súlyos, elektronikusabb megközelítésű dalok. A paradigmaváltásnak azonban több alapos oka is volt.

A Paradise Lost az európai metálszíntér csúcsragadozói közé emelkedett az 1995-ös Draconian Times albummal. Gregor Mackintosh, Nick Holmes, Aaron Aedy, Steve Edmondson és Lee Morris igazi generációs favoritot szállítottak le ezzel a sötét, gótikus heavy metal mesterművel, és szinte mindenki a színtér következő nagy sztárbandájaként emlegette őket – olyan csapatként, ami potenciálisan képes lehet kitörni a fémzenét övező szögesdrótok gyűrűjéből, hogy a szélesebb közönségrétegeket is meghódítsa.

Mindehhez csak a megfelelő folytatásra volt szükség. Ám mire elérkezett az idő, hogy a zenekar elkezdjen gondolkodni a következő lépésen, a Paradise Lost zenei irányításáért felelős Mackintosh és alkotótársa, Holmes foga már egyáltalán nem fűlt ehhez. Greg: „Körülbelül három vagy négy éven át gyakorlatilag alig voltunk otthon, annyit turnéztunk oda-vissza az Iconnal meg a Draconian Timesszal, és a végére eluntuk, hogy ugyanazt csináljuk. Valami másban gondolkodtunk. Szerintem baromi gyorsan ráununk, ha belekezdtünk volna még egy Draconian Times-típusú albumba..." Nick: „A Draconian Times turnéi után úgy éreztük, hogy akkor most valami mást szeretnénk: kevésbé pörgőset, sötétebbet. Greg ráadásul vett egy billentyűs hangszert is."

A zenekarnak érdekes módon egyáltalán nem imponált, amikor a szaksajtó kikáltotta őket A Következő Nagy Metálszenzációnak. Holmes szerint miután kialakult a saját stílusuk, amúgy is zsigerileg utálták a kategorizálást: „A '90-es évek elején mindenki kényszeresen skatulyázni akarta, hogy ő most black metalt, thrash metalt vagy valami mást játszik, így azt mondtuk: oké, nekünk ott a zenénkben a Sisters Of Mercy, szóval nevezzük magunkat gót metálnak... Közben meg egyre jobb zenészek lettünk, remélhetőleg én is egyre jobban énekeltem, ezzel pedig természetesen együtt jár, hogy az ember finomhangolásokat hajt végre a zenéjén. És ekkor már nem szerettük volna, ha csak egy címkét ütnek ránk."

Mindez a túlpörgetett turnémenetrenddel és a metállapokban rájuk osztott, egyáltalán nem hízelgő messiásszereppel karöltve ellenreakciót szült. Főleg, hogy kimondva-kimondatlanul, de ők is pontosan tudták, hogy a Draconian Times gyakorlatilag megfejelhetetlen abban a stílusban. Greg: „Akkorra kiégtünk, belefáradtunk a kétgitáros dologba, meg abba is, ahogy tekintettek ránk. Például kijött egy magazin, a címlapon Nickkel és velem, hosszú hajjal, a hajmetál felirattal... Egy másik borítón pedig Az új Metallica! felirat díszelgett a fotónk mellett. Csupa klisé... Egyszerűen nem bírtuk az ilyesmit, és úgy éreztük, semmi közünk a dologhoz. Félig-meddig tehát ez volt a váltás oka: semmi hasonlóban nem akartunk részt venni. Másrészt viszont tényleg szerettünk volna bátrabban kísérletezni. Akkoriban vásároltam egy Ensoniq ASR-10 sampleres szintetizátort meg egy Kurzweil K2500-as szintit, és elkezdtünk játszogatni mindenféle ötletekkel. Ha jól emlékszem, nem sokkal korábban váltak hozzáférhetővé az első komputerek is, amiken már jól futott a Cubase, csupa nagy, ormótlan vas... De használtunk Akai samplereket is. Meg persze sok gitárt is."

A technikai eszközpark kibővítése a két főember konkrét dalszerzési metódusát is átalakította. Mackintosh: „A dalszerzők személye nem változott, az egészen korai időktől kezdve ketten írtuk a nótákat Nickkel, mivel a többieket jobban érdekelte a koncertezés. Így aztán mi cserélgettük egymás között a kazettákat, és vittük előre a banda szekerét. Ez egy ideig szó szerint úgy történt, hogy feljátszottuk a szalagra a riffeket, rávettük a dallamokat, aztán valami kisült a dologból. Ekkorra azonban bárki számára elérhetővé vált otthoni körülmények között is a megfelelő technika: már megengedhetted magadnak, hogy a számítógépet használd, és ne csak a kazettás magnót. Korábban ilyesmi legfeljebb stúdióban lett volna kivitelezhető, oda meg egyszerűen nem mászkálhattunk be unos-untalan, mert baromi drága volt."

Nagyon gyorsan egyértelművé vált, hogy ezzel a megközelítéssel, az előzményektől való tudatos eltávolodással valahol nagyon máshol érnek majd földet, mint korábban. A majdani címadónak választott One Second dal megszületése például kulcsfontossággal bírt a folyamatban. Greg: „A One Second szerintem a valaha írt egyik legjobb dalunk. Kizárt, hogy valaha is képesek lennénk ismét megalkotni, pedig hány hangból áll, talán ötből? Ezek ismétlődnek benne újra és újra. Aminek persze az jelentette az okát, hogy az Ensoniq cuccnak megvoltak a maga korlátai, és a flopikkal nem tudtál ennél hosszabb loopot előállítani a dal adott részéhez. Vagyis minden egyébnek is tartania kellett ezt az időkeretet, amit hozzátettünk. Így aztán felvettem a billentyűs loopot egy kazettás magnóval, miközben a gitárt egy kis gyakorlóerősítőn át szólaltattam meg – alapvetően ebből állt össze a nóta. És az efféle apróságokat imádom én a legjobban a dalszerzésben, mert ezeket a pillanatokat nem tudod többé újrateremteni, akármennyire is próbálkozol. Teljesen esetlegesen jönnek, és ez óriási. Nem szívesen vallom be, de a One Second vagy a Host felvételeit éppen emiatt sokkal jobban élveztem mondjuk az Iconéinál: mert minden a kísérletezésről szólt. Belefogtunk valamibe, és fogalmunk sem volt, mi sül majd ki belőle. Az Icon meg a Draconian Times idején ismerős terepen jártunk, amivel persze nincs is semmi gond, hiszen ott eleve magabiztosan mozogsz. De az azért messze nem olyan izgalmas."

Az előző lemezeken bevált Simon Efemy helyett a zenekar új producert is választott Ulf „Cybersank" Sandqvist, azaz Sank személyében, aki a Shotgun Messiah 1993-as Violent New Breed kultklasszikusával vált a színtér egyik titkos fegyverévé. Sank csatasorba állítása persze jó előre felborzolta a rajongói kedélyeket, hiszen a sampleres-indusztriális-elektronikus rockvonal felfutásának hónapjaiban jártunk. A világ kedvenc bulislágere a The Prodigy Firestartere volt, a legfőbb ügyeletes rockszenzáció az Antichrist Superstarral berobbant Marilyn Manson, a Load-érás maxik B-oldalain pedig még a Metallica is dance-remixekkel kísérletezgetett. Ezek fényében sokan eleve rásütötték a bélyeget a Paradise Lostra, hogy valami ipari/EDM/techno-kísérletezésbe csapnak majd át. Az 1997 elején nyilvánosságra került, első rövid hajú promóciós fotók is csak a hasonló találgatásokat erősítették. Ma már persze a kutya sem foglalkozik ilyesmikkel, így talán nevetséges is leírni, de akkoriban komoly üzenetértéke volt egy-egy ilyen húzásnak.

A zenekar a korai beharangozó interjúkban sem igyekezett különösebben megnyugtatni a vonalasabb rajongókat. Nick: „Valamennyire el akartunk távolodni a '80-as évek metálhangzásától, a puszta torzítástól. A Draconian Times valójában csak az Icon egy érettebb, kidolgozottabb változata volt. Most úgy éreztük, hogy itt az ideje egy újabb nagy lépésnek. Változatosabb, érdekesebb gitárhangzásokat akartunk, de szó sincs arról, hogy techno-hatású anyagot készítettünk, mert semmiféle techno nincs a dalokban. Igaz, hogy vannak samplerzajok, de ezek inkább effektjellegűek maradtak, és továbbra is vannak súlyos gitárok, hatalmas kórusok, de csellók és ilyesmik is. Ez egy nagyon sötét lemez. Képtelenek lennénk vidám dalokat írni, nálunk az be van tiltva. Itt nincsenek optimista harmóniák, mi továbbra is lehangoló dalokat írtunk. A hangsúly a komor hangulaton van, és ez teljesen független attól, hogy súlyos gitártémákkal vagy mondjuk mandolinnal dolgozunk. Biztos lesznek olyanok, akiknek nem tetszik majd a lemez, de ez akkor is így lenne, ha semmit sem változtatnánk. Akkor pont az lenne a baj. Eddig minden egyes albumunknál megkaptuk, hogy eladtuk magunkat, szóval már meg sem halljuk az ilyesmit." Greg: „A korábbi vonallal eljutottunk a végállomásig, és most nyugisabb zenét akartunk írni, olyan muzsikát, ahol a dalszerzés jóval nagyobb szerepet kap, mint azelőtt. A One Secondön nincsenek hosszadalmas instrumentális betétek vagy végtelen gitárszólók, egyszerűen csak nagyon jók a nóták. Büszkék vagyunk rá, hogy mertünk változtatni, új dolgokat is kipróbálni. A Draconian Times csak azért lett olyan, amilyen, mert az Icon turnéi után rögtön bevonultunk a stúdióba, és nem volt időnk kísérletezni az újdonságokkal, ráadásul tudtuk, hogy egy Icon-típusú anyagot is meg tudnánk csinálni még jobban. Ez végül sikerült is, de harmadszorra már nem akartunk egy hasonló megközelítésű albumot kiadni. Tudtuk, hogy sokat kockáztatunk a One Seconddel, de ha újból olyan lemezt készítettünk volna, mint az Icon meg a Draconian Times voltak, abban nemcsak élvezetet nem találunk, de már nem is lett volna hiteles."

Az 1997. július 14-én megjelent One Second tehát már a módosított imázzsal is egyből jelezte az új korszak kezdetét, mint ahogy nincs értelme kertelni: zeneileg is radikális váltást jelentett. Ugyanakkor komoly és kétbites leegyszerűsítés olyasmiket állítani, hogy simán csak kispórolták a döngölős riffeket a dalokból, netán átmentek metálosított Depeche Mode-ba. Mackintosh: „Az album java nagyon is gitárcentrikus, csak éppen átfuttattuk a billentyűs témákat is a gitárpedálokon meg az erősítőkön, vagy éppen samplereztük a gitárrészeket. Szóval kicsit megkevertük a dolgokat, és a végén már ember nem tudta megmondani, éppen mi szól. De végig a dalszerzés volt a legfontosabb. Egyáltalán nem törődtünk vele, milyen úton állnak össze a dalok, ki min játszik bennük, csakis az számított, hogy baromi jól sikerüljenek. Sank segítségével tényleg sikerült új szintre emelnünk ezt a megközelítést, ugyanis amint képbe került, egyből azt mondta: igen, nagyon jó a hozzáállásunk, ne nézzünk hátra, csakis előre, és csináljuk, amit csak szeretnénk, mivel a dalok a legfontosabbak, mindent felülírnak. Az egók másodlagosak."

A lemez az első perctől fogva végletesen megosztotta a közönséget. Jellemző, hogy amikor a megjelenés napjaiban a Nyugati téri Vikingben bezsákoltam a CD-t, még az eladó is le akart beszélni róla igen érzékletes stílusban („hát, szerintem hallgass bele előtte, elment az eszük, hárfa van benne, meg a faszom tudja még, mi a kurva anyja"), ugyanakkor nekem lelkes tizenéves rajongóként sokakkal ellentétben elsőre bejött az album. Természetesen én is hallottam, hogy baromira más, mint elődei, a dalok ereje azonban meggyőzött, és a mainál jóval kevésbé vájt füllel, lényegesen kevesebb zenehallgatói rutinnal is tisztán hallatszott, micsoda munka fekszik bennük.

Már a nyitó címadó témánál is egyértelmű, hogy ez itt most valami más lesz. A pofonegyszerű, ám kiirthatatlanul agyba rögzülő billentyűs alaptémára beérkező elektronikus zajok, színezések és Holmes soha nem hallott módon tiszta, visszafogott éneklése egyből felkapja és elrepíti az embert. A szám mechanikus, mégis légiesen fenséges, monumentális húzását a repetitív sorok is felerősítik – Nick szövegírói tehetségét méltatlanul ritkán szokás emlegetni –, hogy aztán a végén szinte csak bemondott „They fall alone" sor mintegy csattanóként bezárja a kört, és még magasabbra emelje az egészet. Még a legvégén beérkező, szinte jelzésszerű, szólónak alig nevezhető, zajos kis futam is telitalálat. Metál? Nem. Érthető, hogy sokaknak túl radikális váltás volt a Draconian Times után? Igen. Paradise Lost? Nem férhet hozzá kétség. Ez bizony egy ilyen album...

A klipes Say Just Words kevésbé extrém húzás, megszólalásában ugyan lényegesen elektronikusabb az előző album tételeinél, de hangulatában, dallamvilágában nyílegyenesen viszi tovább a Draconian Times vonalát némileg rockosabb formában. Itt voltaképpen a Paradise Lost korábban is ordító Sisters Of Mercy-hatásai domborodnak ki a hangszerelés miatt minden azelőttinél üvöltőbben, még az alapmotívumot adó zongorafutam is nyíltan Andrew Eldritchék Vision Thing-érája felé mutat. A dallamok pedig valami elképesztően ragadósak, ez itt tényleg igazi goth rock diszkósláger, a magyar Metal Hammer azévi közönségszavazásán is simán bezsákolta az év dala címet, hogy aztán éveken át ki se lehessen irtani a budapesti rockklubok éjszakai programjából. Nem véletlenül... Az önmagába fordult Lydia a másik végletet hozza, ebben teljesen nyíltan és arcbamászóan merítenek a Depeche Mode Songs Of Faith And Devotion-érájából, az elszállós, visszafogottabb, elektro-atmoszférikus, néhol szinte filmzenés hatású megoldások azonban megdöbbentően organikusan vegyülnek a '95-ös Paradise Lost szigorával, még ha a megszólalás el is tér attól.

A Mercy ismét a lemez slágeres arcélét villantja fel, a Depeche Mode befolyása itt is letagadhatatlan. Megkockáztatom, a One Second egyes momentumai szorosabb rokonságban állnak a pár hónappal előtte megjelent Ultra legrockosabb pillanataival, mint a Draconian Timesszal, ám valahogy itt is maximálisan működőképes a dolog Nick kissé kántálós minimáldallamaival a verzékben, meg a szimfo-szerű effektekkel megkent bridge-ben. A magasra törő kórus azonnal kifektet, ezt a dallamot simán merem akár zseniálisnak is nevezni. Holmes egyébként eléggé a határain egyensúlyoz a dal egyes részein, őt nyilván sosem hangterjedelme vagy kivételes énektudása miatt szerettük, viszont roppant okosan támogatták vokálokkal, extra színesítésekkel. Vokálfronton ezen a lemezen már Lee Morris is exponálta magát, méghozzá a magasabb regiszterekben, és érdekesség, hogy egyes megoldásokhoz konkrétan a Stryper klasszikus albumai szolgáltatták az ihletet, a dobos ugyanis Michael Sweeték nagy rajongója volt. Ezzel legalább kárpótolhatta magát a visszavágott, leegyszerűsített dobtémák miatt... Utóbbi egyáltalán nem zavaró, nem is illett volna más megközelítés ezekhez a dalokhoz.

Amennyiben 1995-ben írják meg, a Soul Courageousből minden bizonnyal a The Last Time és a Once Solemn között egyensúlyozó tempójú, döngölős riffelésű dark/doom-himnusz kerekedik. Itt már a szúrósan gerjedő nyitótéma is teljesen más irányba fordítja a sztorit, és ha van dal, amire igaz Greg fenti nyilatkozata, miszerint nehéz megmondani, pontosan mi miből szól, hát ez az. Viszont a rockos húzású, dinamikus, roppant fogós nóta ezzel együtt is száz százalék Paradise Lost az összekeverhetetlen Mackintosh-gitárfutamokkal. Pedig amúgy itt Sank Violent New Breedről származtatott megoldásai is üvöltőek. Mintha a '95-ös banda csillogó latexcuccot öltött volna magára, hogy aztán bevesse magát egy rockdiszkóba... De maradéktalanul működik. Az Another Day megszólalásában is hagyományosabb, bár a pittyegő zongoramotívum alatt kluttyogó-vartyogó elektro-effektek persze innen sem hiányoznak. E verzéiben visszafogott, önmarcangoló hangulatú tételben villantják fel az album egyik leggrandiózusabb kórusát, és még Greg is elereszt egy hagyományosabb szólót a vonós hatású szintetizátoros szőnyegek tetején. Kiváló az egész úgy, ahogy van.

A The Sufferer az egész album egyik legradikálisabb tétele, már az elektronikus alaplüktetés hallatán is végig villog a Depeche Mode felirat a hallgató fejében, de a beérkező orgonadíszítések és Holmes szinte suttogó éneke erre is gyorsan rányomja a saját bélyeget, mint ahogy a zajos indusztriálgitárok is. A teátrális refrén valószínűtlenül magasra tör, gyakorlatilag kiirthatatlan. És tökéletes váltás utána a visszafogott bevezetőből kihámozott This Cold Life, ahol megint mintha kértek volna néhány tanácsot a Depeche Mode-tól. Nemcsak az amúgy kimondottan dinamikus tétel pulzálása idézi nyíltan ezt a világot, hanem még Greg gitárfutamai is ordítóan Martin Gore-osak. A dallam ugyanakkor valahogy itt is megmarad Paradise Lost-ízűnek, és az első hangtól az utolsóig óriási – nálam az egyik legkomolyabb favorit az egész érából. Míg itt a bátor kísérletezés és formabontás üt nagyot, a harangzúgásos kezdésből előmászó Blood Of Anotherrel épp azért könnyű összehaverkodni, mert az egész anyag talán leghagyományosabb tétele. Pár plusz Aaron Aedy-féle ritmusgitársávval felbikázva simán felfért volna a Draconian Timesra is, de így is fantasztikus, mágikus hangulatú dark metal himnusz, amihez Morris vokálsávjai is rengeteget hozzátesznek a perfekt kórusban. Olyan kompakt, hogy még a hagyományos gitárszóló hiánya sem szúr benne szemet, pedig itt egyébként minden logika szerint lett volna helye. De ismétlem: ez egy ilyen lemez...

A zongorás hullámzásra és újfent Mode-ízű elektronikus alapokra felhúzott Disappear introvertáltabb darab, a verzékben Nicket erősen megeffektezték, de kicsit még így is egyenetlen, ami kijön a torkából – a refrén aztán szerencsére mindent helyre billent, mint ahogy a filmzeneszerűen hömpölygősre, sűrűre vett finálét is igen szépen kerekítik a végére. De dalként azért nem versenyezhet a Sane-nel, amely a Blood Of Another mellett a másik hagyományos, metálosan Paradise Lost-ízű tétel. A verzékben persze itt is akad némi modern csavar, de ahogy Steve Edmondson brummogó basszusa felfejlődik a háttérben, hogy aztán a refrénben Greg elővezesse az egyszerű, de annál briliánsabb gitárfutamot, azzal lehetetlen vitázni. Itt is megemlíteném Morris magas háttérvokáljait, szinte észrevétlenül emelnek óriásit a végeredményen. Talán a lemez legkevésbé ismert dala, ugyanakkor az egyik legjobb is. Még utoljára felpörgeti a hallgatót, hogy aztán a Take Me Down filmzeneszerű, beszédfoszlányos-effektes, üres és elidegenedett fináléja örök mélabúba taszítsa. Nehéz eldönteni, Depeche Mode-e ez itt, vagy inkább az a fajta disztopikus, terminátoros-cyberpunkos sci-fi melankólia, amiből például a Fear Factory is sokat merített ekkoriban, de a kettő végül is valahol egy tőről fakad... Dalként mindenesetre hibátlan, viszont maximálisan el tudom fogadni, ha valaki mondjuk a Shades Of God idején érkezett, és ezzel már nem tudott mit kezdeni.

A One Secondöt természetesen nagyon várta a tábor, a klipes Say Just Words pedig elég rendesen bealapozott a német zenetévék segítségével, így a lemez kiváló listás helyezései senkit sem lephettek meg. Németországban első ízben jutottak vele a Top 10-be – a nyolcadik helyre –, akárcsak Svédországban, Finnországban vagy Ausztráliában, és ekkor már nem is nagyon okozott problémát, hogy hazájukban sosem termett nekik igazán sok babér. A Paradise Lost olyan népszerűnek számított a kontinensen, hogy nyugodtan tehettek Nagy-Britanniára, az európai piac eredményeinek köszönhetően simán robogott a szerelvény. A turné is nagy sikernek bizonyult, bár a lemez megosztó volta azért valamennyire visszaköszönt az említett budapesti buli látogatottságában: szép számmal összegyűltünk, de nem telt meg teljesen a PeCsa terme, pedig előzetesen mindenki erre számított. Ami a fellépést illeti, a Paradise Lost élő teljesítménye sosem volt kiegyensúlyozott, ez a buli azonban kimondottan jól sikerült, csatakosra tomboltam magam rajta, főleg, hogy két nagy kedvenc és abszolút nem várt iconos nótám, a Dying Freedom és a Remembrance is előkerült. (Az alábbi, aznap délután az MCD-ben készített kép pedig a Shock! elsőként közreadott sztárfotói között szerepelt a következő évben, rajta a zenekarral és a Nadirból ismert Tauszik Viktor ex-kollégánkkal, aki évek óta a RockStation stábját erősíti.)

Összességében tehát az említett robogó vonatot még az album körüli viták sem tudták kisiklatni. A One Secondből, ha nem is nagyságrendekkel, de még a Draconian Timesnál is több fogyott, és a mai napig Nick Holmesék legnagyobb példányszámban elkelt lemezének számít. Nem is csoda, hogy a bandát ezután leigazolta a multinacionális EMI, akiktől gyakorlatilag biankó csekket kaptak a következő album elkészítéséhez. Más kérdés, hogy ennek eredménye az 1999-es Host lett, ami aztán halálugrásnak bizonyult, lévén teljesen elmentek rajta metálmentes irányba, és a dalok sem sikerültek olyan meggyőzően, mint két évvel korábban. Zeneileg természetesen rég megbékéltem már ezzel az anyaggal is, de a mai napig szarvashibának tartom, hogy Paradise Lostként hozták ki, és sajnos az azévi szigetes koncert is rettenetesen elfuseráltnak bizonyult. Egyrésztmásrésztezni persze akkor is lehetett, de felesleges: a törekvések egyértelműek voltak, a banda akkor és ott még szerencsétlen As I Die-ból is kispórolta a riffeket. Mindent pedig már a legtoleránsabb régi fanok sem vettek be tőlük, főleg, hogy a Host dalai messze nem mozogtak a One Second szerzeményeinek szintjén... A régi hívek többsége tehát elszivárgott, újak pedig nem nagyon érkeztek a helyükre, így a zenekarnak gyakorlatilag hónapok alatt sikerült magát lenulláznia. Én is csak az In Requiemnél enyhültem meg újból tinédzserkorom egyik legmeghatározóbb bandájával szemben. Mentségükre szolgáljon, hogy viszonylag gyorsan belátták a hibát, bár magát a '99-es anyagot a mai napig felvállalják. De abban azért mindenki egyetérthet: sokkal okosabb húzás Host néven kihozni a hasonló vonalú új témákat jövő év elején.

A One Secondnél mindazonáltal még a kísérletezés közepette sem billent meg az egyensúly, ezt a lemezt én a maga idejében is simán el tudtam fogadni Paradise Lostként, és a mai napig maximális pontszámot adnék neki. Nemcsak az itt szereplő dalok óriásiak kivétel nélkül, hanem az anyag határokat nem ismerő kreativitása, bátorsága is maximálisan megsüvegelendő. Greg máig roppant büszke rá: „Én magam is azzal szembesültem a remaszterelt változat megjelenésekor, hogy milyen invenciózus a lemez. Szerintem tényleg érezni rajta, hogy mennyire élveztük az elkészítését a sok őrült kísérlettel. Visszatekintve persze elég bátor lépés volt, de örülök, hogy megléptük, bár persze eléggé megosztotta a táborunkat. Szerintem az európai alternatív színtér akkoriban jobban megértette, mint a metálos közönség." Nick némiképp árnyaltabban közelít: „A One Second talán túl sok volt egyszerre, ráadásul túlságosan hamar. És azt még azért tegyük hozzá, hogy akkoriban az is elég nagy felzúdulást okozott, ha valaki levágatta a haját. Gondoljunk csak a Metallica esetére szintén akkoriban... Ma már persze senkit sem érdekel az ilyesmi, de azok más idők voltak. Ezzel most természetesen nem azt mondom, hogy a One Second szar lemez, mert nem az, de megértem, miért sokkolt annak idején annyi rajongót. Viszont semmit sem sajnálok így utólag, mert minden állomás elvezet valahová. Az az album is a fejlődésünk része volt, akárcsak a Host."

És persze a korszak egyik legmeghatározóbb, leginkább közkézen forgó rock/metál-lemeze is a színtéren, ami egyben elhozta a banda népszerűségének tetőpontját. Aaron Aedy: „Összességében nagyon pozitívnak bizonyult a lemez fogadtatása, de mivel komolyan eltávolodtunk vele a Draconian Timestól, sokakat természetesen felbosszantott. Viszont ezzel együtt sem hinném, hogy lett volna élvezetesebb szakasza a karrierünknek a Draconian Times és a One Second érájánál, annál a néhány évnél." Greg: „A One Second másképp szól, mint a korábbi lemezeink, más megközelítésűek a dalok is rajta, hangulatosabbak, visszafogottabbak, de érzésvilágban nem tér el a többitől."

Kétségtelenül cezúraszerű váltást jelentett tehát ez az album, de huszonöt évvel később sincs okuk szégyenkezni miatta.