Shock!

A Queen és Freddie Mercury kapcsán elmondhatjuk, hogy a Shock! stábja már alaposan kiírta magát, elvégre az énekes halálának húszéves évfordulója kapcsán megemlékezés és sokkezes klasszikok születtek, később pedig megválasztottuk minden idők legnagyobb frontemberének, amellett persze, hogy a zenekar mai verzióját is többször megnéztük élőben. Az új film, a magyar mozikba a mai napon kerülő Bohém rapszódia viszont újra apropót ad egy kis visszatekintésre, és persze Queenből enélkül sem elég sosem. Az 1978 novemberében megjelent Jazz című lemezük viszont nemcsak a rajta szereplő slágerek miatt örökké aktuális, hanem mert mint utólag kiderült, jópár dologban megelőzte korát, így nem csak időtálló zenéje miatt szól többszörösen a mának is.

Kezdjük rögtön a híresen botrányos Fat Bottomed Girls/Bicycle Race kislemezhez kapcsolódó promókampánnyal, amelynek során egy meztelen női bicikliversenyt szervezett a zenekar menedzsmentje a Wembley stadion körül. Manapság már le se szarja senki az ilyesmit, de negyven éve a hidegvérű Angliában igencsak kicsaphatta a biztosítékot, és megfizethetetlen reklámértékre váltotta az akciót. Ez a szeptemberi történet tökéletes felvezetése volt a teljes albumnak, és amúgy valóban két olyan húzódalról beszélhetünk, amelyeket ma is mindenki ismer. A Fat Bottomed a mai napig a koncertprogram szerves része, igazi Brian May-féle húzós hard rock a javából, és humorosra vett dalszövegeik közül is az egyik legviccesebb (és mint ilyen, biztosra vehetjük, hogy kredittől függetlenül Freddie keze is benne volt). A bringás dal zenei játékossága remekül rímel az albumcímre, a kicsit bugyutának tűnő szöveg pedig ma, a popkulturális utalások korában, amikor mindenkinek kötelezően ki kell kacsintania valamire, kimondottan felértékelődik, elvégre a tömegkultúra történetében ez az egyik első jelentősebb ilyen, nem beszélve napjaink bringabarát szemléletéről.

De Freddie még a közel-keleti kérdésről is tudott vicces gegekkel teli dalt írni, és valóban, a nyugaton akkor is, ma is oly sokat oda-vissza kielemezgetett multikulturalizmust is vehetné minden érintett fél egy kicsit lazábban, pont úgy, ahogy az albumot nyitó, nem létező (?) Mustapháról szóló, zseniális szösszenetben teszi a bevándorló családból származó énekes. Egyrészt ez az egyik legjobb keleties rocktéma, ami valaha született: három perc az egész, de több minden történik benne zeneileg, mint egy tízperces eposzban. Felépítése bámulatos, okosan hatásvadász, már-már progrockos, de ízig-vérig Queen: más nem is írhatott volna ilyen dalt, pláne hogy az arabnak ható szöveg jelentős része halandzsa. Mire felocsúdik az ember, hogy ez most mi a franc volt (ma is ütős, képzelem, milyen lehetett negyven éve!), már jön is a Fat Bottomed felvezető kórusa, amely dalt korai tinédzseréveimben kevésbé kedveltem, de az iróniára fogékonyságom fejlődésével egyre közelebb került hozzám a dal, élőben pedig nagyot ütött tavaly is, amikor is először láthattam a még aktív tagságot.

A Bicycle-t egy tipikusnak mondható, de eléggé alulértékelt érzelmes Mercury-szerzemény, a Jealousy előzi meg – ugyanilyen jellegű a lemez végefelé található, John Deaconnek kreditált In Only Seven Days is. Egyik sem egy Save Me, de kellemes dalok, utóbbinál az is felmerülhet a magyar hallgatóban, hogy szövege vajon inspirálta-e Bródy Jánost pár évvel későbbi, híres Egy hétig tart egy szerelem című dalához. És ha már lassú, Brian Maynek is jutott egy akusztikus lírai, a Leaving Home Ain't Easy – megint csak aranyos, de nem akkora katarzis, mint a (Flash Gordon filmzenét nem számítva) következő, The Game című lemezen a Sail Away Sweet Sister. Persze mit mihez mérünk, ugye...

Az If You Can't Beat Them szintén kevéssé ismert, pedig ez a tétel rejti minden idők talán leghosszabb gitárszólóját Queen-dalban, amúgy viszont nem tartozik a legerősebb „kemény" nótáik közé. Fogósnak persze fogós, akárcsak a Let Me Entertain You, amellyel akkoriban a koncerteket kvázi nyitották (azért kvázi, mert – ahogy a turnén készült Live Killers koncertanyagon is hallható – általában a We Will Rock You gyors verziójával robbant színpadra a zenekar, és utána jött másodikként): igazi húzós, '70-es évekbeli metalnóta, afféle ars poetica is egyben. Ennél is jobb viszont a metalos vonalról a Dead On Time, ami a Keep Yourself Alive stílusában hengerel, némi Brighton Rock áthallással. És a Queentől megszokott műfaji kavalkád csak ezután tetőzik igazán, elvégre a Dreamer's Ball dizőzös swing-jazz-akármi témája megintcsak hamisítatlan Mercury-stílusbravúr... lehetne, ha nem Brian írta volna az előző évben elhunyt Elvis Presley emlékére. Persze nem kérdés, hogy Freddie zseniálisat ripacskodik ebben is, amúgy Killer Queen-módra.

Ami a többi dalt illeti, a Bicycle Race-en kívül még egy dal van a lemezen, ami túlnőtt saját magán, és ma már önálló életet él pörgős lakossági bulislágerként, karaoke-kedvencként, mindenféle szimbolikus megnyilvánulások zenei aláfestéseként. Ez pedig a Don't Stop Me Now, ami zenéjében-szövegében-felépítésében úgy tökéletes, ahogy van: felesleges kielemezni, mindenki ismeri, de elcsépeltségében is megunhatatlan, igazi energiabomba. A két Roger Taylor által énekelt és szerzett tétel is elfér, de érthető módon egyik sem üt már akkorát, mint a lemez igazi csúcspontjai, helyük és szerepük viszont megvan. A Fun It valóban tekinthető az Another One Bites The Dust előfutárának, hiszen funkos-diszkós az alaptémája, mégis megmarad feszes rocknak, a More Of That Jazz pedig afféle levezetés, stílusában a másik Taylor-szerzeményhez hasonló és összefoglaló montázsával jól is zárja le az anyagot. Hallatszik rajta, hogy a zenekar mindig nagylemezes gondolkodású volt mindig is – halld például a kettővel ezelőtti A Day At The Races keretes szerkezetét.

A Queen esetében tényeg nehéz meghatározni, hogy melyek az életmű igazi klasszikusai, hiszen zenéjük annyira egyedi, lemezeik – és azokon belüli dalaik – pedig annyira különbözőek, hogy zenerajongó legyen a talpán, aki igazságot tesz. Még a nagy progrock-bandák is kialakították a maguk sablonjait, kliséit, ez a négyes viszont tényleg úgy tudott markáns stílusban alkotni, hogy közben sosem váltak önismétlővé. Remélem, a filmből többet is megtudunk majd arról, honnan is jött ez a kreativitás – ha nem, kénytelenek leszünk továbbra is megelégedni azzal, hogy ennek így kellett lennie, és a zenekar csak ezzel a négy emberrel működhetett így egyszeri és megismételhetetlen módon.