Shock!

Eredetileg az A38 Hajón rendezték volna meg az ausztrál Airbourne második budapesti és egyben harmadik magyarországi fellépését, a Duna azonban áthúzta a szervezők számításait, és végül a Fehérvári útra került át a koncert. Ennek azonban a világon semmi jelentősége nincs a látottak fényében, mert bizton állítható, hogy Joel O'Keeffe-ék egy nappali szobás házikoncerten, a kertvégi sufniban vagy egy százezres fesztivál színpadán is a világ egyik jelenleg létező legjobb rock'n'roll csapata lennének.

A Wisdomból pár dalt sikerült elcsípnem, ami alapján a csapaton mindenképpen látszik az utóbbi időszak felpörgetett nemzetközi turnézása, erőteljesen, lendületesen nyomultak, végig mozogtak, és Nagy Gábor is rendesen belakta a színpadot. A buli előtt ment némi vita arról itt-ott, mennyire illik majd ez a tradicionális heavy metal a főattrakció boogie rock'n'rollja elé, de összességében nem éreztem párosíthatatlannak a két dolgot – bizonyos tekintetben ez a stílus is ugyanolyan univerzális, mint amit az ausztrálok képviselnek, csak más. Azt persze illik beismerni ilyen esetekben, hogy sosem voltam különösebb Wisdom hívő, de a csapat egyértelműen a magyarországi szint felett teljesít ezen a vonalon, jól beférnek vele az európai átlagba, és örömteli, hogy a színpadi produkció alapján is simán származhatnának tőlünk nyugatról. Amit láttam belőlük, az rendben volt, és a közönség is vette a lapot.

Ki tudnék vele egyezni, ha az Airbourne innentől fogva minden albumával visszatérő vendég lenne Budapesten, és ha még azt is tekintetbe vesszük, hogy a három évvel ezelőtti düreres koncert után Joel O'Keeffe-éket még a Hegyalján is meg lehetett nézni, tényleg nem lehet ok panaszra. A zenekar ráadásul még most is vastagon felszállóágban van, amit a közönség létszáma is egyértelműen igazolt: ugyan nem alakult ki egészségtelen heringezés, de azért igen rendesen megtelt a Club 202, szóval egy cseppet sem bántam, hogy az árvíz sújtotta A38-ról átkerült ide a koncert, mert a Hajón érzésem szerint igencsak neccesnek bizonyult volna ugyanez az embertömeg. Én sem szívesen hagytam volna ki a csapatot, ugyanis borítékolni lehetett, hogy ez a koncert hengerelni fog – mint ahogy így is lett.

Noha alapvetően bármikor szívesen hallgatom az Airbourne mindhárom lemezét, hiba lenne nem megjegyezni, hogy Joelék az albumokat tekintve stagnálnak. Ezen persze felesleges csodálkozni, hiszen a bemutatkozó Runnin' Wilddal sikerült elkapniuk valamit, ami a maga valójában tökéletesen működik, egy jól bevált recepten pedig csak az öncélú változtatás kedvéért kár lenne módosítani. Pláne, hogy ez a zene amúgy sem agysebészet, csak pár kőkeményen odatett négynegyed meg az azokra reszelt youngista riffkollekció elegye, tehát nem igényel senki részéről különösebb szellemi munkát vagy továbbgondolást. A banda azonban egészen elképesztő mennyiségű koncertet ad a világ minden táján, és ez látszik is rajtuk. Lehet, hogy némi minimális finomhangolástól eltekintve nem tudtak újat mutatni a debüthöz képest a No Guts. No Glory.-val, majd ahhoz viszonyítva a Black Dog Barkinggal, élőben azonban még ahhoz képest is meggyőzőbben nyomulnak, mint amit 2010-ben láttam tőlük. És ez nagy szó, mert már attól a koncerttől is totálisan lepadlóztam...

Persze még ez sem jelentett különösebb újdonságokat: ha nem láttad még őket élőben, a földkerekség egyik legfeszesebben nyomuló hard rock bandáját képzeld el, akik valami egészen elképesztő energiával tolják, méghozzá szünet nélkül. A zene nyilván teljesen más, de az intenzitás, a lendület és a mániákus előadásmód tekintetében az Airbourne legalább annyira rokon például a Death Angellel, mint akármelyik példaképével, legyen szó akár az AC/DC-ről, akár a Kixről, ha érted, mire gondolok. Megállás nélkül pörgő, leállíthatatlan gépezetként működnek a deszkákon, Justin Street basszer már körülbelül a harmadik szám után úgy nézett ki, mintha nyakon öntötték volna egy dézsa vízzel, teljesen szétizzadt pólóját alighanem úgy kellett levágni róla a koncert után. Persze rohangászhat ide-oda Justin és David Roads, a főszereplő azért minden tekintetben Joel – bevallom, legutóbb nem tűnt fel, hogy ennyire one-man show az, amit művel, de tény, hogy vonzza a tekinteteket. És nem csak azért, mert a hangulat tetőfokán egy road nyakában simán lemegy a közönség soraiba, nem csak azért, mert három sörösdobozt ver szét a fején a buli végéhez közeledve, hanem mert egyszerűen van kisugárzása. Látszik rajta, hogy a koncert az éltető közege, igazi fanatikus, tényleg a színpadra született. Az ilyesmi pedig ritka, ezen a szinten legalábbis biztosan az.

Joelnek persze a kisugárzás mellett hangja is van, feltűnő volt, milyen könnyedén tolta ki az összes sivító üvöltést, és persze ott voltak a dalok is. A csapat különösebben nem engedett pihenőt a közönségnek, de arra azért figyeltek, hogy a tempók ne folyjanak egybe. Vagyis egy gyors vagy még gyorsabb rock'n'rollt mindig egy középtempósabb, kimértebb ütemű, együtténeklősebb téma követett, ami a buli ívének, dinamikájának is igen jót tett. Ha már egyébként az imént a Kixet emlegettem, az Airbourne szerintem zeneileg is jobban hasonlít Steve Whitemanékre, mint a Young Művekre, csak hát a marylandi rockereket ma már nem nagyon ismeri senki – Ryan O'Keeffe lelkes mosolya azonban ettől még elég beszédes volt, amikor a három évvel ezelőtti interjú alkalmával szóba hoztam neki a témát... Az új anyagon kissé amúgy is erősödött ez az amerikaibb, stadionrockosabb vonal, ami egyébként kifejezetten jól is áll az Airbourne-nak, de közben a méregfogaikat sem veszítették még el, szóval nem lepne meg, ha a jövőben még bátrabban haladnának ebbe az irányba. Mivel nálam továbbra is a Runnin' Wild a kedvenc a csapattól, értelemszerűen a Diamond In The Rough, a Cheap Wine & Cheaper Women vagy a címadó ütött be legjobban, meg persze a ráadásra tartogatott Stand Up For Rock'N'Roll, de a Born To Killt, a Chewin' The Fatet, a No Way But The Hard Wayt vagy a Ready To Rockot is közel ennyire élveztem – összességében úgy kerek a csapat eddigi életműve, ahogy van, és olyan intenzitással döngetnek élőben, ami méltó is ehhez a szinthez.

Mivel az O'Keeffe tesók még harminc évesek sincsenek, nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy látjuk még ennél komolyabb méretű helyen is az Airbourne-t, afelől ugyanis nincs kétségem, hogy ez a buli a még mindig élő szájhagyomány révén ugyanolyan legendás hírnévre tesz majd szert, mint a düreres vagy a hegyaljás fellépésük. Megkockáztatom, hogy bő hetven percnyi rock'n'rollba ennél több erőt sűríteni egyszerűen lehetetlen lenne, ez a zenekar valóban megalázóan jó.

Fotó: Réti Zsolt