Shock!

Erős volt ez a forró, július közepi hét a mainstream (cinikusan szólva lakossági) rockelőadók magyar rajongóinak szempontjából: dupla Rammstein, Hollywood Vampires (na jó, ők csak majdnem, de hírverés azért volt itt is), Guns N′ Roses, és még ezek legszépkorúbbika-legpatinásabbika is tiszteletét tette Budapesten. Számomra nem volt kérdés, hogy utóbbit választom a kínálatból, már csak azért sem, mert a kiváló Harley fesztes, MK3-4-re emlékező Glenn Hughes-estnek jót tett egy kis kontraszt és tényleg így volt fair a „verseny″: ha egyiket megnézem, illik a másikat is. A dobolás talán nem teljesen fakezű, de műkedvelő gyakorlójaként Ian Paice miatt külön kíváncsi voltam, lévén egyik legnagyobb kedvencem és így, hogy ő sem lesz már fiatalabb, minden alkalmat meg kell ragadni, hogy láthassam (sajnáltam is nagyon, amikor 2021 végén elmaradt a saját ön-tribute bandás fellépése), és nem mellesleg – bár szomorú apropó miatt – a Deep Purple új gitárossal játszik egy ideje, akire szintén baromi kíváncsi voltam.

Előtte azonban még kaptunk egy kis bemelegítést. A Mother's Cake remekül választott nevet, hiszen Anya Sütije nyilvánvalóan pozitív asszociációkat szül, jól nézett ki a logójuk is és stílusuk is remekül passzolt ide és azon zenekarok elé is, akik előtt már játszottak nálunk. Mind a Wolfmother retro-rockjához, mind az Alice In Chains zenei világához jól kapcsolódik az osztrák kvartett (illetve hivatalosan csak trió, gondolom, a billentyűs-gitáros srác sessionista lehet) '60-as években gyökerező, moogos, hammondos, progos-pszichedelikus muzsikája, hát még a Purple elé milyen remekül illett. Tulajdonképpen jöhettek volna akár időgéppel is 1970-ből, tekintve, hogy akkor is lehettek volna Gillanék előzenekara egy európai klubturnén. Ennek megfelelően a publikum is jól vette az adást, simán ééóózott a nép közönségénekeltetéskor (eleve egy ilyen szintű főbanda előtt ezzel bepróbálkozni nagyon tökös dolog, főleg, ha be is jön), jöttek a tapsok és egyéb tetszésnyilvánítások – azt kell mondjam, hogy le a kalappal. Ütős, „köszönöm″-ökkel jócskán megtűzdelt háromnegyed órát nyomott a négyes, remélem, jönnek még supporti minőségben, de még jobb lenne valami jó kis headliner klubbuli a Hajón vagy az Instantban, netán az egyik nyári fesztiválon – ez már csak a szomszédstátusz miatt is adja magát.

Koncert után jó párszor újra meghallgattam az utolsó Deep Purple-sorlemezt, a Whoosh!-t, és amellett, hogy tényleg zseniálisan szól, játékossága, lazasága miatt lehet baromira szeretni – újkori társaival együtt. De ugyanez igaz a legutóbbi feldolgozásalbumra is, egyszerűen imádom ezt az Ezrin-soundot és az egész mai, fesztelen Purple-atmoszférát. És nem kérdés: ugyanezt simán hozzák élőben is, ugyanilyen fesztelenséggel, lazasággal, korukat meghazudtolóan. Hiszen gondoljunk csak bele: Ian Gillan idén már 78 (!!!) éves, Roger Glover úgyszintén, Don Airey és Paicey pedig betöltötték a 75-öt – lassan tehát nem hetvenes, hanem nyolcvanas arcok. És oké, a színpad konzervál és a közönség szeretetéből áradó energia felspannol, na de azért akkor is végig kell tolni napi szinten két órát... Igen, öt-hat évtizede csinálják ezt, de azért engedtessék meg nekem, hogy ámuljak és bámuljak, az energiaáramlás ugyanis oda-vissza működik. Engem ez lenyűgöz és bizony inspirál, vasárnap este különösen jó élmény ezt megtapasztalni, mert másnap tényleg könnyebb nekivágni az új hétnek.

És a Purple-nél az évek múltával egyre kevésbé érzem a nagy slágerek elcsépeltségét. A Highway Star olyan elemi erejű nyitódal, hogy nem sok hozzá fogható akad, a Black Nightnál pedig lényegében nincs tökéletesebb koncertzárás. De tudok örülni ma már a Smoke On The Waternek meg a Hushnak is. Főleg, ha másodiknak beteszik talán legnagyobb Machine Head-korszakos kedvencemet, a Pictures Of Home-ot, és ha olyan újabb keletű dalok kapnak helyet a műsorban, mint a No Need To Shout vagy a Jon Lordnak ajánlott (de stílusa miatt szerintem Keith Emersonhoz is szóló) Uncommon Man a Now What?!-ról. Nem volt kínos az Into The Fire sem, pedig ma már tényleg egyre-másra hagyogatják el az ilyen rekesztős, Gillannek necces részeket tartalmazó klasszikusokat.

Amúgy lassan lehetne jobban visszaásogatni a Hushon túli ős-dalokhoz is (ha már az And The Addresst még fel is vették a Whoosh!-ra), mert azoknál pont hogy sokkal könnyebbek az énektémák, kuriózumértékük pedig felbecsülhetetlen – de simán el tudom képzelni, hogy lesz még bőven meglepetés a tarsolyban. Az életműben kissé mostohagyerek The Battle Rages On... lemez Anyájára például egyáltalán nem számítottam volna, igaz, idén harmincéves az anyag, tehát talán emiatt találták érdemesnek megbolygatni. Ami pedig Simon McBride-ot illeti, nem kicsit lepődtem meg, hogy a faszi velem egyidős, tehát harminc (!) évvel fiatalabb a zenekar „ifjabb″ tagjainál – a kémia mégis baromi erős, persze ő korábban már játszott Don Airey zenekarában és Ian Gillan szólóturnéján is, tehát nem véletlen, hogy neki szóltak, amikor beugró kellett Steve Morse helyére. Alázattal játssza a nagy elődök témáit, mégis van saját stílusa, amelynek alapján baromi kíváncsi leszek, mit tud majd hozzátenni egy esetleges új albumhoz. Sőt, továbbmegyek: egy kétgitáros Deep Purple-ben is lenne fantázia, amennyiben Steve belátható időn belül – reméljük, pozitív fejlemények miatt – visszatérne. Egy szó mint száz, remek buli volt, számomra a nyári szezon egyik, ha nem „A″ csúcspontja.