Shock!

Bár nagyon tetszett a tavalyi retro-Accept-program, amit az U.D.O. zenekar Dirkschneider márkanéven vezet elő az utóbbi időben, egészen addig nem terveztem részt venni az idei bulin, amíg meg nem láttam az első lejátszott setlistet. Mert ugyan mondogatta Udo bátyánk, hogy csavar egyet a történeten, de sokszor látva a nagy zenekarok kevésbé ismert, de klasszikus dalai felcsendülésekor tetten érhető nézőtéri fagyást és értetlenséget, kizártnak tartottam, hogy komolyan vehetőek a nyilatkozatok. Az Öreg azonban tizenkilencre húzott lapot és megmutatta, hogy így is lehet: olyan műsort rakott össze a turnéra, amit kortársai csak fanclubos, sorsolásos eseményeken és álnéven adott titkos klubbulikon mer(né)ek bevállalni. Nincsenek illúzióim, de remélem, hogy egy-két kolléga talán követi a példáját a közeljövőben.

Főleg, hogy a rajongók kiszolgálásának nemcsak a fesztiválok közönségének kötelező talpalávalóját és a külsőségek tekintetében is fullba nyomott retrót kellene jelentenie, hanem azoknak is illene néha kedvére tenni, akik tényleg ismerik, követik az életművet. Ez a turné biztosan róluk szólt, és persze nem mellékes az a szempont sem, hogy ritkán vagy sose játszott dalokkal maga az előadó is talán egy fokkal jobban szórakozik és persze a legfontosabb: méltatlanul alulértékelt művek kaphatnak plusz figyelmet.

Érdekes, hogy pont az új Accept egyik dala kapcsán (Hole In The Head) hallgattam újra a két utolsó udós lemezt, és mi tagadás, arra a hétre bent is ragadtak a Spotify listában. A Death Row objektíve amúgy is kiváló album, 71 perces hossza ellenére is élvezetes, Wolf Hoffmann ekkoriban jó érzékkel, ízléssel nyúlt a modernebb dolgokhoz, és baromira tetszik az egygitáros hangszerelés is, ami élőben is érdekessé tette még a régi számokat is (halld: All Areas Worldwide koncertlemez). A Predatort inkább köpködni szokás, ugyanakkor ennyi idő után erről is ki merem jelenteni, hogy jó anyag, megvannak az értékei, de valóban egy szétesni készülő, irányt vesztett, már csak idézőjeles „zenekart" hallani rajta, amely gyorsan túl akar lenni az egészen. Az ilyen elveszett lemezekért mindig kár (lehetne sorolni a példákat), és bár a Hard Attack pont nem a kedvencem, jó, hogy Udo bácsi beválogatta a mostani műsorba.

A Death Row-t amúgy két dal képviselte, a koncertet elindító Beast Inside (érdekes, mert ez nem kimondottan nyitószám) és a húzósan lüktető Stone Evil, ami szerintem baromi nagyot szólt. Emellett végre az Objection Overruledról sem csak az anyabanda által is már elcsépelt Bulletproof csendült fel, hanem összesen öt (!) dal, köztük az egyik legnagyobb Accept-riffet tartalmazó Slaves To Metal, az ős-lassú Can't Stand The Nighttal összepárosított Amamos La Vida, illetve a címadó, amelyet érdekes módon a Hoffmann-művek is mostanában kezdett megpiszkálgatni (nocsak!). Az összes dalt nyilván nem érdemes felsorolni, a ráadásig tényleg csak érdekességeket kaptunk (jó, a Love Childot mondhatjuk „slágernek"), talán az eredetileg Eat The Heat-es XTC nóta lehetett az átlagnál is meglepőbb, bár tudvalevő, hogy ezt az öreg korábban is szerette, hiszen anno egy Accept tribute-lemezre is felnyomták az akkori U.D.O.-felállással.

A tavaly már méltatott csapat viszont tényleg más ligát képvisel, mint a korábbi, ez most is kiderült, noha kétségtelen, hogy Hoffmann mester eléggé feladta a leckét mindkét gitárosnak. Nekem mindez leginkább a Slaves To Metalnál volt fülbeötlő, abba a mesterien felépített szólóba bárkinek beletörne a bicskája, de ilyesmin persze butaság fennakadni. Egyszerűen vannak dolgok, amit ugyanúgy tényleg csak egyvalaki tud eljátszani, ő viszont minden körülmények között – ezért is egyértelmű, hogy a nagy nevet csakis Wolf vihette tovább.

Persze a négy kötelező alapmű – Princess Of The Dawn, Metal Heart, Fast As A Shark, Balls To The Wall – azért felcsendült a ráadásban, és az sem véletlen, hogy ezek a dalok a lakossági metalosoknál is annyira beragadtak. Egyik tökéletesebb, mint a másik, tudatosan felépített rockhimnusz mindegyik, bár megkockáztatom, hogy a Princess Of The Dawn (eredeti verzióban!) messze túlmutat a heavy metalon is – ha egyetlen Accept-dalt kellene hátrahagyni az utókornak, én ezt választanám. Egy ennyire intenzív és ennyi meglepetéssel teli este után már pedig már egyáltalán nem okozott gondot a Balls To The Wall végighejjegése helyett a távozás mezejére lépni – igazi, örök ruhatárhoz és/vagy parkolóhoz induló dal ez, és nem lesz ez másként januárban sem.

Ami pedig a szintén germán Garagedayst illeti, siettem, de csak három dalt csíptem el tőlük, ezek egyáltalán nem voltak rosszak, egy thrashesebb Rawhead Rexxre emlékeztettek, de azt hiszem, a Night Demon emlékezetesebbet alakít majd az Accept előtt. A főbandák tekintetében pedig azt hiszem, ha a jelenlegi tendencia folytatódik, örökre bevéshetjük az 1:1-es eredményt.