Shock!

Ne köntörfalazzunk: az Avalon klub gazdái nem kispályáznak! Eszemiszom sajtómegnyitó a „nulladik” napon, nyitás előtt egy héttel (ahol a Shock! szerkesztőségét kollektíve szétbaszta a rákenról); Edguy koncert a hivatalos nyitóbulin; saját buszjárat a belvárosból a klubhoz és vissza; igényes kialakítású hely baráti árakkal – nem igazán lehet a szervezőgárdára fogni, hogy nem akarná megnyerni potenciális törzsközönségét. Régóta hiányzott már ez a fajta hozzáállás (mert az anyagi háttér mellett – nem után! – bizony ez a legfontosabb) a hazai metal színtéren és akármekkora káosz is volt a ruhatárnál az első koncert után vagy akármennyire nehéz is volt egy héttel korábban odatalálni, a fiatal srácok lelkesedése és metal fanatizmusa láttán az ember hajlamos hamar túllépni az ilyen apróságokon. Én a magam részéről nagyon szurkolok az Avalon teamnek civil nézőként és szakmabeliként is – meg kell mondjam, alig várom azokat a nyári estéket, amikor a kerthelyiségben gyúrunk bicepszre söröskorsókkal, mielőtt behejjegünk.

Ennyit a protokollról, nézzük, mit bazsevált nekünk Hellfire Tobi és csapata. A Keepers Of Jericho-ról ugyanis nem igazán kívánok sokat beszélni, poénra vették a bulit (diszkós-homoerotikus jelmezek, tréfás kellékek stb.), ami abszolút nem baj; Világi Zoli a végére már egyáltalán nem volt szomjas, amivel megint csak nincs semmi gond. Viszont egyszerűen rá kellett jöjjek, hogy ős-Helloweenből 70 perc egyszerűen sok, annyira viszont nem nyomták jól a nótákat és nem voltak olyan viccesek, hogy végig lekössék a figyelmemet. Az utolsó harmadban már kimondottan untam a műsort, volt tehát időm elgondolkozni azon, mennyit ártott maga a Helloween is saját magának ezzel a vicceskedéssel anno: istenem, mennyire borzalmas pl. a Rise And Fall nóta és mennyire jobb lett volna, ha inkább a Ride The Sky vagy a We Got The Right irányvonalára koncentrálnak. Nem véletlen, hogy a mai napig identitás-válságban van a banda és az olyan kiváló anyagok, mint pl. a Dark Ride jól elsikkadnak. Persze az is igaz, hogy a nagyközönség meg pont a humoros oldalt kajolta és kajolja ma is…

Valahol persze az Edguy is innen nőtt ki, elvégre Tobi a világ talán első számú Keeper rajongója, ugyanakkor zenekara a Helloweenen kívül temérdek más hatással is rendelkezik, amely számomra is abszolút élvezhetővé teszi muzsikájukat. Nem beszélve arról, hogy indulásukkor sokkal profibb módon művelték ugyanazt, amit Weikiék a maguk idejében. Mára pedig tényleg egy király koncertbandává nőtték ki magukat – magam sem vagyok egy kimondott fanatikus, de akárhány Edguy koncertet láttam eddig, mindet végigmosolyogtam.
Ahogy a cimborákkal a kocsiban beszéltük, az Edguyban az a jó, hogy nem veszik magukat komolyan, de azt nagyon komolyan csinálják. Emellett pedig tényleg hibátlanul, felszabadultan zenélnek és jó dalból is akad bőven. Mindig megragadom az alkalmat annak elmondására, hogy nekem a banda (vagyis Tobi) power metalos énje tetszik leginkább, amely a Nailed To The Wheelt, az itt is elhangzott Mysteriát vagy éppen az Avantasia második részén található Final Sacrifice nótát írta. De igazából a Superheroes-ba és a Lavatory Love Machine-be sem tudok belekötni, nem beszélve az olyan remek lassúkról, mint a Save Me (utóbbi három persze sose maradhat ki a programból).

Aki pedig olyan eposzokat tud összehozni, mint a Pharaoh vagy a Piper Never Dies (amely zseniálisan szólalt meg a Scorpions előtt Pozsonyban), az előtt meg egyenesen le a kalappal. Úgyhogy mindig szívesen megyek és fogok menni Edguy bulira, mert jó látni őket, jó hallani a fasza kis dalaikat, nem beszélve a sok csinos tizenéves látványáról, akik „milyen cuki” jelzővel illetik a bandát vagy egyik-másik tagot – ennek láttán-hallatán pedig kimondottan megfiatalodom (más kérdés, hogy véleményem szerint az egész gárda rettenetesen ronda, de hát a tinilányok már csak ilyenek: ha valaki színpadon áll hangszerrel a kezében, arra más szemmel néznek – valamit nagyon elrontottam pályaválasztáskor).

A színpadi baromkodást is teljesen új szintre fejlesztette a banda: az például, hogy Tobi kifigurázza a sok zenekarnál szentségesnek tartott jobb-bal közönségénekeltetős párbajt, egyenesen tabudöntésnek számít („most akkor majd azt mondom, milyen fantasztikusak vagytok és utána ugyanezt a másik oldalnak is”). De persze kifigurázza saját magukat is: miután elsztorizza, hogy a Vain Glory Operát a Europe-tól nyúlták (és tényleg!), Vain Glory Countdownként konferálja be és ráénekel egy versszakot az „eredetiből”. Vagy például elkezdik a Troopert, aztán abbahagyják és Tobiból ömlik a baromság, végül pedig az előtte játszott dalt fejezik be. És ilyenek mennek végig, még véletlenül sem irritálóan, egyszerűen csak ennyire hülyék – persze nyilván nem hiszem azt, hogy ez mind teljesen spontán akció, de tény, hogy nem egy erőltetett, izzadságszagú sika-kasza-léc produkciót látunk a színpadon, hanem a mai napig lelkes, jókedvű, egyszerű rockrajongónak megmaradt srácok feelinges zenélését.

Meggyőződésem, hogy ezek akkor is ezt csinálnák, ha nem futottak volna be és haverok előtt zenélgetnének zsebkendőnyi színpadokon – persze kérdés, mi az, hogy „befutni”? Németországon kívül valószínűleg mindenhol ugyanúgy 2-3-400 embernek játszanak, mint nálunk.
Egy szó mint száz: egy remek új helyet ismerhetett meg és egy frenetikus Edguy bulit láthatott az az egyszeri rocker, akit kivitt a kíváncsiság a XV. kerületbe ezen az enyhe őszi estén. Remélem, sokat megyünk még az Avalonba. A rántott húsos szendvics pedig az egyik legjobb volt, amit életemben ettem!