Shock!

Néha jogosan ér minket az a vád, hogy nem foglalkozunk eleget a magyar rockélet nagy öregjeivel, aminek pusztán a pénzért írott bércikkek miatti kapacitáshiány az oka, hiszen amúgy ez a téma a bandák stabil, lojális és igen nagyszámú tábora révén nagy olvasottságot generál(na). Nem mellesleg pedig az általános rinyálás ellenére a rockélet nagyon is pörög: klasszikusaink rengeteget koncerteznek különféle formációikkal az ország minden területén. De a magam részéről mindenkit megnyugtathatok: sok magyar bulira járunk, és hallgatjuk a hazai kiadványokat is, bár való igaz, hogy a régi nagyok fellépéseit elsősorban én látogatom. És amikor valami jelentős apropó merül fel, pont azért írok róluk szívesen, mert így mindig akad pár gondolatom, amit kedvem lenne megosztani. Nyilván a szomorú apropó is apropó, de persze ez alkalommal szerencsére volt pozitív is.

Próbáljuk meg racionálisan megközelíteni a témát: a PeCsa bezárása, megszűnése – vagy nem is tudom, minek nevezzem, hiszen az épületet még jó darabig nem bontják el – mindenképpen űrt hagy maga után, hiszen a méretben hozzá legközelebb álló helyszín a Barba Negra, de oda is kábé feleannyian férnek be, utána viszont már csak az Aréna van, mint olyan koncertek rendezésére is alkalmas hely, ahol minőségi körülményeket lehet biztosítani zenekarnak, közönségnek egyaránt. Ugyanakkor én azt látom, hogy amit korábban a PeCsába szerveztek, az ma már mind barbás – nyáron trackes –, és bár a Machine Head-buli tényleg full teltházas volt, nem mernék rá megesküdni, hogy ha a Városligetbe teszik, akkor az is ugyanúgy megtelik. Nyilván én is sok élményt kaptam a helytől, és furcsa lesz pár év múlva arra sétálni, amikor már csak a helye lesz ott, főleg, hogy amikor már éppen kezdtük kissé elavultnak tartani a PeCsát pár éve (mert ugye akkor még senki sem vette komolyan, hogy egyszer valóban vége lehet, de ami éppen van, az persze sose jó), akkor pont elkezdtek jó irányba haladni a dolgok az új arculattal, a háromféle helyszínnel, de hát jó magyar szokás szerint az ígéretes kezdeményezéseket elcseszni szokás.

A napozórétre szervezett szeptemberi „nemhivatalos", szintén jól megmarketingelt zárófesztivált is sikerült a hírek szerint magyarosan megvalósítani (nem lehettem sajnos ott), szóval az ember már-már úgy van vele, hogy jobb is ez így, hátha majd, egyszer, valamikor újra lehet kezdeni egy párhuzamos valóságban. Meglátjuk tehát – koncertre járhatunk a jövőben is, ide már viszont nem. Tényleg furcsa lesz. Viszont a bezárás kapcsán tényleg megrendezték a PeCsa hivatalos záróbuliját is, amelynek két felvonása volt az ünnepi hosszú hétvégén, régi pecsás motorosok részvételével: szombat este a Mobilmánia tartott nagyszabású Tunyó-emlékbulit, vasárnap pedig a Pokolgép két, egymással példás viszonyt ápoló ex-énekese lépett fel közösen. És akkor a pozitív apropók: Rudán Joe itt mutatta be először nagyobb közönség előtt tavaly megjelent első szólóalbumát, illetve a kezdetek óta változatlan felállásban (!) működő Kalapács zenekar is erre az estére időzítette tizenöt éves jubileumának megünneplését.

Közhelyesen szólva Rudán Joe a magyar rockélet nagyformátumú, megkerülhetetlen és meghatározó szereplője, és mint ilyen, ötvenedik születésnapja környékén fogalmazódott meg benne, és hozták úgy a körülmények, hogy ténylegesen „szabadúszóvá" váljon, és pályafutását egy szólóanyaggal is összefoglalja. Az évek során számtalanszor láttam már Joe-t a Pokolgép, a P. Mobil és a Mobilmánia soraiban is, szubjektív véleményem szerint élete főműve a második Gép-lemez, amin énekelt (Vedd el, ami jár), élőben viszont előfordult, hogy hullámzó volt a teljesítménye. Mondjuk úgy: fogtam már ki rosszabb estéjét is. A mostani koncert és egy előtte olvasott interjú viszont kiegyensúlyozottságról, árulkodott és ezt csak alátámasztja maga az Én ez vagyok anyag is, amit a buli másnapján, kimondottan azért hallgattam meg, mert a fellépés felkeltette az érdeklődésemet. Nos, ha a szokatlanul hosszú, tizennyolc nótás lemez dalok szempontjából nem is feltétlenül tehető oda a Vedd el... mellé (ennyi szám nyilván nem lehet mind hibátlan), de énekteljesítményt tekintve csont nélkül, sőt, figyelembe véve hogy nem metalról beszélünk, hanem egy lelazult, személyes hangvételű és túlnyomórészt lírai anyagról, még változatosabb is annál. Mint ilyen tehát, tényleg az életmű megkoronázása. És Joe élőben is baromi jól nyomta, megkockáztatom, hogy sose hallottam ilyen jól énekelni az elmúlt tíz évben (a '93-as Láng MK-s Gép koncert meg már nagyon régen volt).

Logikus módon egy kvázi-főmusoridős repertoárt kaptunk, Joe pályafutásának minden állomásáról szemezgetve, egy-két rock-örökzölddel együtt – ez utóbbiak azért is érdekesek, mert a Codát sosem láttam élőben, tehát fogalmam sem volt, milyen mondjuk egy Black Night Joe-val. Hát, igazán remek – nem lehetett semmi '88 körül hallani ezt így. Mindezen pozitívumok mellett nem is szívesen kritizálom a zenekar kiállását, meg azt, hogy a zene sajnos nem húzott annyira, mint kellett volna, és azt is megértem, hogy az erős egyéniségek által vezetett nevesebb bandák után Joe tényleg csak lazulni szeretne, meg barátokkal örömzenélni. Ennek némileg ellentmondhat, hogy jelenleg a Dinamitban is énekel, de aki volt klubbulijukon az elmúlt pár évben, tudja, hogy ott azért nem olyan a hierarchia, mint mondjuk egy Mobilmániában.

Ha szigorúan vesszük és elvonatkoztatunk mindenféle nosztalgiától, klasszikusoktól és attól, hogy a régi és az új mindenféle hasonlítgatása komplett hülyeség, elmondható, hogy a Kalapács egyszerűen jobb zenekar, mint a régi Pokolgép volt. A technikai felkészültség, a rutin és a profizmus mind-mind sokkal magasabb szinten van, és persze sem a régi Gépnek, sem a klasszikus Omennek nem volt lehetősége ennyire összeérni, mivel nemhogy tizenöt, de tíz évet sem töltöttek együtt, pláne nem tagcsere nélkül (ha pedig Sárközi Lajost vesszük, ő már több mint húsz éve van Józsival). Élek a gyanúperrel (de majd Mr. Rocklexikon szerkesztő úr kijavít), hogy ez még a nemzetközi színtéren is rekord, mármint, hogy egy ennyire aktív zenekar tizenöt évet ugyanabban a felállásban nyomjon le. Emellett Kalapács mostani, karcosabb, érettebb és nyilvánvalóan tudatosabban is használt hangját is jobban szeretem hallgatni bármelyik formációjában, mint az eredeti lemezek néha kissé megmosolyogtató pillanatait, klasszikusok ide vagy oda (kicsit olyan ez, mint mondjuk Sztankay Istvánt hallani egy '60-as években készült szinkronban vagy harminc évvel később).

A lényeg, hogy az összkép sokkal ütősebb, másfelől viszont a mondanivaló, ami mindig legalább olyan fontos volt magyar bandáknál, mint a zene, hozzám már kevésbé szól, és ahogy az Ossian esetében, itt is úgy vagyok vele, hogy ennyi lemezt, ennyi nótát évente leszállítva nem maradhatsz folyamatosan izgalmas, mert a műfaji keretek szűkek ehhez. De hogy félreértés ne essék, megértem a komfortzónás játékot, és ugyanígy gondolom mondjuk a Primal Fear (amely bandához amúgy lehet és érdemes is hasonlítani a Kalapácsot) vagy a Dream Theater esetében is, illetve mindig, amikor túltermelést érzek. Ezzel együtt fontos, hogy folyamatosan legyen új zene, hiszen kreatív emberekről beszélünk, csupán célközönség nem vagyok már – és ezzel sincs semmi gond, hiszen a vasárnap esti időpont ellenére is szép számmal érkeztek a népek Kalapács-pólóban, a lemezek sikeresek, és az első órában leadott sajátnótás műsorban már bőségesen találtunk immár klasszikusnak nevezhető tételeket is. Megjegyzem, élőben kimondottan élvezetes a zene, különösen a modernebb hangzássokkal flörtölő témák tetszettek, de a magyar heavy metal doyenjeinek keze alatt nyilván nem is szólalhat meg rosszul egy metal riff – ebben a stílusban itthon ez az etalon, és az értő tolmácsolás meg a rutin egy kellemes patinával is felruházza a Kalapács-féle metalt.

Ezzel együtt persze a Gép-klasszikusokat is baromi jól összerakták anno, de azok sokkal inkább ösztönös szerzemények, és azt hiszem, mostanára értettem meg, miért az Éjszakai bevetés a legérettebb, legerősebb mű a korai érából: mert ott vegyült egymással a legoptimálisabban az ösztönösség meg az egyre jobban kialakulú profizmus, és talán akkor lehetett a tagok közötti kölcsönhatás is a legerősebb. Mindenesetre az az öt-hat régi Gép dal, ami már Rudán Joe-val nyomott el Józsi a Pecsa tiszteletére, az itteni igazán nagy bulikra emlékezve és azokat felidézve (mondhatni, a B.S. alatt is inkább a helyszínért térdeltünk le ezúttal), tökéletes levezetése volt az estének, és egyben egy korszak méltó lezárása is. Személy szerint még simán látok minimum további tizenöt évet ebben a bandában, és ha esetleg továbbra is ritkábban fogunk összefutni headliner bulikon, attól még – magyar metalon szocializálódott és a mai napig szimpatizánsként figyelő zenekedvelőként – a véleményem nem változik azzal kapcsolatban, hogy ez már messze nem csak arról szól, hogy metal vagy nem metal. Mindkét Józsi munkássága értékes, és pont emiatt fontos, hogy jelen lehessen akkor is, ha egyik-másik, nekik helyt adó rendezvényterem be is zár.

Fotó: Máthé József / Vintage TV