Aktuális turnékörével ugyan elkerülte hazánkat a Mayhem, de friss albumuk kellően lelkesítően hatott ahhoz, hogy megérje újra egy kissé nagyobb kanyart tenni, Pozsony után ezúttal Bécs felé. A Csihar Attila vezette, immár egészen nemzetközivé vált brigád csillaga újfent egészen magasan áll, amelynek egyértelmű bizonyítéka, hogy a jelenlegi európai körük szinte végig teltházak előtt zajlik. A „sold out" táblát Bécsben végül nem kellett kitenni, de ez lényegében csak azért történt így, mert az efféle kaliberű rendezvényekre jól bejáratott Szene helyett az érdeklődést látva végül a tágasabb, Barba Negra-formátumú Simm Citybe tették át a szeánszot. Azt gondolom azonban, a fő attrakció újkori ázsiójának növekedésén kívül az egészen valószínűtlenül nívós felvezetésnek is volt ebben szerepe, hiszen nem más, mint Kristian Espedal lemezen idén debütált szólóprodukciója fűtötte fel előzetesen a hangulatot, ő pedig igazán nem az a típus, akivel könnyű összeakadni a nagyvilág színpadain.
A számomra eddig teljességgel ismeretlen Simm City a fura, művházas kulisszákhoz képest egészen kellemes választásnak bizonyult, a megközelíthetőségre nem lehetett panasz, odabent pedig jól viselhető környezet uralkodott a folyamatosan növekvő tömeg ellenére is. Az elsőként, takra az előírt menetrendet követve a deszkákra penderülő Gost iránt még szokás szerint leginkább a közömbösség volt jellemző a közönség részéről, ők pedig különösebb okot nem is szolgáltattak ezen status quo felrúgására. Esetükben egyszemélyes elektro-metal zsibbasztásról van amúgy szó, az énekes(?)/billentyűs(?) frontember mellett ezúttal még egy extra basszusgitáros jelenlétének örvendhettünk, de annyira persze azért nem estünk extázisba, több okból sem. Kettejüket nézve és hallgatva egyből az Anaal Nathrakh ugrott be nálam, némiképp persze alaptalanul, de azért azt gondolom, aki manapság még gépi alapokra üvöltözős zenével próbálkozik, annak legalább olyan szélsőségesen magával ragadónak kell lennie, mint a nevezett birminghamieknek. A Gost ehhez képest inkább csak egy keménykedni (is) akaró, de leginkább hódításra vágyó dance-produkció arcfestéssel és a fiatal Anselmót idéző mozgáskultúrával. Nem is szaporítom a szót, szarok voltak.
A Gaahls Wyrd esetében nem igazán tudtam, mire számítsak, de némi álszerénységgel (és egy nagyobb adag szomorúsággal) azt mondhatom, a lemezes teljesítmény alapján eléggé jól belőttem az élő performansz pozitív és negatív aspektusait is. Gaahl, akit továbbra is leginkább a Gorgoroth hajdani énekeseként ismer a közönség, ragaszkodik ahhoz, hogy itt egy valódi zenekar született, ahol ő csupán a nevét és nem mindennapi orgánumát adja a végeredményhez. Ezzel szemben viszont ránézésre úgy áll a dolog, mintha a frontember beszállt volna vendégként egy true metal alakulathoz, és a körülményekkel mit sem törődve hozná a tőle elvárt formát. A végeredmény pedig az lett, hogy miközben társai olykor hatalmas pózokba merevedve, máskor klasszikus ikerheadbangeléssel szórakoztatták magukat és a közönséget, a főhős komótos léptekkel vonulva, az alattvalókat a már ismerős, eszelős tekintettel pásztázva elsőrangú black metal frontemberi előadást prezentált. Egész tűrhetően megidézték a GastiR – Ghosts Invited lemez világát, amihez kellett rengeteg effekt és némi hardverszintű támogatás is Gaahl hangján, de azt kell mondanom, ebben az esetben nem tudnék ezen hosszabban kötözködni, hiszen csakis így válhatott teljessé az élmény.
A corpsepainteknél is vérfagyasztóbban hatott a koncert első harmadában a banda megszólalása, hiszen a gitárokat csak némi zümmögésként lehetett érzékelni a terem mindegyik sarkában, de aztán a harmadik-negyedik dal környékén varázslatosan megoldódott ez a hangmérnöki probléma, és onnantól lett jó. A programban nagyjából egyenlő részben osztoztak a GastiR album dalai és a Gorgoroth/Trelldom/God Seed-nóták, egyszóval a változatosságra vágyók igényeit is kielégítették. Persze ez valahol kényszerhelyzet is egyelőre, én például szívesebben fogadtam volna többet a kimondottan a Gaahls Wyrd számára szült témákból, de a Mayhem előtt nyilván a múltból is villantani kell. Összességében tetszett és le is kötött a produkció, de ha objektív akarok maradni, a zenélés minősége terén jócskán volt bennem hiányérzet, és a kiállás is csak annyira sikerült meggyőzőre, hogy gyakran kellett erővel kényszerítenem magam, nehogy Gaahlon kívül máshová is eltévedjen a tekintetem, mert máris kiestem a koncert egyébként határozottan meglévő, kellemesen fojtogató, baljóslatú atmoszférájának hatása alól. A Gaahls Wyrd a fogadtatás alapján egyértelmű sikertörténet, és minden fenntartásom dacára gondolkodás nélkül mennék a legközelebbi fellépésükre is.
A Mayhem esetében a meglepetésfaktor lényegesen kisebb, itt már egy hosszú évek alatt bejáratott gépezetről beszélünk, ahol mindenkinek megvan a maga jól meghatározott szerepe. A szemek elsősorban a frontemberre szegeződnek itt is, már csak azért is, mert a többi zenész – némi meglepetésre – az elvárt minimumra szorítkozott a fellépőruhák tekintetében. Attila mellett persze nincs is szükség extra show-ra, ezúttal is perfekt módon idézte meg az őrült dervist, ha engem kérdezel, egy kissé túlságosan is ismerősek már ezek a mozdulatok, de így legalább oda tudtam figyelni a többiekre is. Teljesen váratlanul (nem) a koncert első pár dalát hallható gitárok nélkül végezték ki, ami azért volt különösen fájó, mert ezt az etapot mintha egyenesen az én személyes kívánságlistám alapján állították volna össze. A szettet összességében három jól elkülöníthető részre osztották, az elsőben a Daemon dalai (Falsified And Hated, Malum, Bad Blood, Invoke The Oath) mellett a Blasphemer-korszakot vesézték ki alaposan. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is hallhatom élőben a Grand Declaration Of War album slágerdarabját, az A Bloodsword And A Colder Sun, Part II névre hallgató gyönyört, amit a kolléga annak idején roppant találóan úgy jellemzett, hogy „hasonlókat egy éjjel kettőkor a konyhába nassolni kilopózó lánctalpas markológép produkálhat leginkább". Nos, ez itt is stimmelt, én pedig nem győztem nagyon szélesen vigyorogni e fordulat hallatán.
Ezután következett az ősfanok blokkja, mindenekelőtt a De Mysteriis Dom Sathanas elmaradhatatlan, örökbecsű dalai (Freezing Moon, Pagan Fears, Life Eternal, Buried By Time And Dust), majd egy átmeneti szünetet követően minden ősborzalmak legcsörömpölősebb lezárása, főszerepben a Deathcrush dalaival, megfejelve az újrafelfedezett és nemrég újrakevert Wolf's Lair Abyss EP Ancient Skinjével. A sound a kezdeti kínok után már-már tökély-közelivé fejlődött fel, persze csakis a Mayhem mércéjével mérve. A kétgitáros felállás teljes szépségében tündökölt, a két kopasz fej a széleken még a szimmetria-fetisisztáknak is okozott pár jó pillanatot. Hellhammer újfent elkápráztatott gigászi dobszerelése mögött, embertelen intenzitású és húzású játéka egy olyan ligát idéz, amelyben nálam csakis ő játszik, e téren pedig nem engedek a láthatóan súlyos elfogultságból. Ez is tipikusan olyan este volt, amit igazán csakis a helyszínen lehetett megélni, a rohadék novemberi időjárással együtt, az olykor teljesen vállalhatatlan kinézetű arcok vidám tömegében, a lehető legjobb formáját mutató black metal feltartott középső ujja társaságában.
„Tudja isten, hogy mi okból
/ szeretem? De szeretem."
Fotó: Kick Verhaegen / Gebr de Nobel (a turné leideni koncertjéről)
Hozzászólások