Shock!

1986 óta nem játszott Magyarországon a Michael Schenker Group, azaz igencsak ideje volt már, hogy a kisebbik Schenker tiszteletét tegye az országban. Ugyan néhány szám erejéig felbukkant azóta egyszer a Scorpions vendégeként, ez azonban aligha csillapította túlzottan rajongói éhségét. A jég most végre megtört, aki pedig mindössze másfél héttel testvére, Rudolf után látni akarta a szőke gitárvirtuózt is, annak egészen Győrig kellett utaznia. Már ha tudott egyáltalán a buliról, mert promóciós és lebonyolítási szempontból azért finoman szólva sem forogtak olajozottan a fogaskerekek.

Mikor kiderült, hogy az MSG Győrben koncertezik, helyszínként elsőként a Richter János Hangverseny- és Konferenciateret jelölték meg, majd átszervezték a bulit a Győri Nemzeti Színházba, végül pedig az Olimpiai Sportparkban kötött ki, épp csak eközben mintha hírzárlatot rendeltek volna el. A koncertet beharangozó, a figyelmet fenntartani és a híveket informálni hivatott hírek, posztok gyakorlatilag nem voltak, és ahhoz is komoly kutatómunka kellett, hogy az ember egyáltalán a hivatalos FB-eseményt meg a jegyvásárlási linket megtalálja. Ezek után nem meglepő, hogy bizonyos pletykák szerint a kezdés előtt fél órával a külföldi rajongók egy része még mindig a Richternél kereste a bejáratot. Ennek ellenére a létszám így sem volt gyászos, de ha normális promóciót kap az este, ennél a három-négyszáz főnél azért lényegesen többen is lehettünk volna. Főleg úgy, hogy a csapat egy német és egy svéd fesztiválfellépést leszámítva idén még nem koncertezett, azaz tuti, hogy a környező országokból is sokan ruccantak volna át ide, ha kicsit nagyobb a felhajtás az este előtt.

Meglehetősen érthetetlen volt az a húzás is, hogy a hivatalosan csupa ülőhelyes koncertre a helyszínen egyáltalán nem volt jegyárusítás, a netes értékesítés pedig a kezdés előtt bő egy órával leállt, így aki belépő nélkül érkezett, bizony sehol sem tudott magának jegyet váltani. Az viszont kifejezetten szimpatikus húzás volt, hogy – amennyiben a pletykák igazak – azt a néhány arcot, aki így pórul járt volna, végül beengedték ingyen. Így sem volt azonban zsúfolt teltház az Olimpia Sportpark kétoldalt lefüggönyözött termében, de a lenti széksorokat azért nagyjából megtöltöttük, a hátsó, aprócska tribün viszont tejesen üres maradt. A koncert kezdetét követően aztán a lenti székek egy része is kiürült, a vérmesebb rajongók ugyanis már a nyitó Into The Arena alatt szépen kiszivárogtak oldalra, ahonnan állva lehetett nézni a show-t. Hiába 69 éves már Michael, zenéje még mindig húzós, feszes rock′n′roll, az ilyet meg én is sokkal jobban szeretem állva élvezni, ráadásul oldalról úgy volt belátható a teljes színpad, hogy közben az ember az ülve maradt publikumot sem zavarta. Mindenki jól járt így, élvezhette a koncertet a maga módján, Michaelék pedig mindent meg is tettek annak érdekében, hogy kiszolgálják a régóta éheztetett fanokat.

A buli egyetlen instrumentális darabját, az Into The Arenát kezdésnek el is lőtték, és már itt kiderült, hogy a főnök igazi feketeöves bandát hozott magával. A ritmusgitárosi, illetve olykor billentyűs posztot betöltő Steve Mann már 1987 óta rendszeresen felbukkan Schenker mellet, de Bodo Schopf is régi harcostárs, hiszen 1987 és 1991 között hivatalos MSG-tag volt, a basszer Barend Courbois meg ezer helyről, többek között Szekeres Tamás mellől vagy a 2018-as itthoni Appice-buliról is ismerős lehetett sokaknak. Nem mellesleg mindhárman játszottak az utolsó, 2022-es MSG-kiadványon, a Universalon is. Kis túlzással akár all-star felállásról is beszélhetnénk tehát, de tény, hogy az estének két igazi csillaga volt: maga a névadó gitárhős, illetve az idén már 71 éves énekes, Robin McAuley, aki egy huszáros „Good evening, Bulgaria!" felkiáltással robbant be a kettes sorszámot kapott Cry For The Nations előtt. Mindez már csak azért is pikáns, mert tudtommal a felesége is 50%-ban magyar származású, ráadásul a koncert előtt alaposan körbe is járták a várost, és Győr neve is ment neki. Rejtély, hogy mindezek után hogy jött ide Bulgária, főleg, hogy nem csak egyszeri nyelvbotlásról volt szó, hiszen a koncert végén is a bolgár közönségtől búcsúzott.

Kétségtelenül ciki az ilyesmi, főleg, ha a városban regnáló polgármester is ott ül az első sorban – őt egyébként a Doctor Doctor alatt McAuley alaposan körbe is udvarolta –, de lépjünk túl rajta, mert ezt leszámítva a fickó teljesítményébe nem lehetett belekötni. Nyilván az ő orgánumával könnyebb jól öregedni, mint alapvetően magasabb regiszterekben mozgó kollégáinak, de ettől még tény, hogy korát meghazudtoló minőségben és energiával énekelt, és mindez a színpadi jelenlétére is igaz volt. 71 év ide vagy oda, a dalok simán hozták a régi érzést és hangulatot, azaz ha az ember becsukta a szemét, simán érezhette magát akár egy több évtizeddel ezelőtti MSG-bulin is. Viszont számomra kifejezetten furcsa volt, hogy közös munkáikból Schenker semmit sem válogatott be a programba. A sajátok közül szinte kizárólag a Gary Barden és Graham Bonnet által felénekelt első négy albumról szemezgettek, meg volt egy csokor UFO-klasszikus, azaz a Schenker-McAuley duót rejtő MSG kollaborációtól egyetlen dal sem hangzott el. McAuley-t viszont láthatóan cseppet sem zavarta mindez, és az is lejött, hogy kiváló a hangulat a csapatban.

Schenker gitártudását persze nem lehet eleget méltatni, és talán fölösleges is lenne. Méretes közhely, de esetében abszolút igaz, hogy gitárszólói szinte önálló kis dalok, és számomra az is kifejezetten szimpatikus volt, hogy azt a sokszor végtelenbe nyúló, öncélú technikázást is hanyagolta, amit a hasonló virtuózok koncerten általában szólózásként igyekeznek eladni. A UFO Rock Bottomját ugyan felduzzasztották némi gitárhősködéssel, de egyrészt ezt sem tolták túl, másrészt pedig a többiek ebben is alágrúvoltak, így egyáltalán nem akasztották meg a dal és koncert lendületét. Ráadásul a Natural Thingben és a ráadást indító Too Hot To Handle-ben Schenker átengedte Mann részére a reflektorfényt, ezekben ugyanis felcserélték a szerepeket és a főállásban ritmusozó Steve kapta meg a szólisztikus villantás lehetőségét.

Ráadással együtt összesen száz percet töltöttek a színpadon, ami alatt az első három MSG-korong esszenciáját kaptuk meg olyan alapvetésekkel, mint az On And On, Az Attack Of The Mad Axeman, a Looking For Love, a Scorpions-ízű Desert Song, az Assault Attack vagy a Let Sleeping Dogs Lie, kiegészítve a Universal lemez modernebb megközelítésű, de élőben nagyon ütős Emergencyjével, a Red Sky-jal a Built To Destroyról, meg egészen pontosan hat UFO-örökzölddel. Míg a rendes műsor alatt elszórva érkezett a Doctor Doctor, a Shoot Shoot és a Natural Thing, addig a zárásra az idegenek teljesen átvették a hatalmat, hiszen a koncert három további UFO-alapművel, a Rock Bottommal, az említett Too Hot To Handle-lel és az Only You Can Rock Me-vel ért véget.

Akadtak furcsaságok a buli, illetve annak lebonyolítása kapcsán, de a zenei oldalt tekintve képtelenség lenne belekötni a produkcióba. Michael Schenker eddig sem volt gyakori vendég errefelé, és kötve hiszem, hogy ez a jövőben változna, így aki eljött, tényleg különleges, ritkaságszámba menő élménnyel gazdagodott.