Shock!

Vannak olyan párosítások koncertfronton, amit akkor sem szabad/érdemes/megengedhető kihagyni, ha éppen nem vagyunk a szóban forgó bandák szakavatott ismerői. Ugyanakkor sokat emlegetett zenehallgatói rutinunk, szakértelmünk igenis felhatalmaz arra, hogy ilyen eseményekről is megemlékezzünk, főleg, ha tényleg megérintett és inspirált a dolog (még ha nem is két nappal később jött az ihlet, ahogy ugye a szerk. elvárná). Nem is beszélve a mindenható olvasóról, aki információra szomjas, vagy csak simán az íróhoz hasonló helyzetben van, és kíváncsi – elképzelhető, hogy ott volt ő is, de lehet, hogy pont azért érdeklődik, mert nem jutott el. Nyilván a keményvonalas rajongóknál rezeghet a léc ilyenkor, de az ő kiszolgálásuk semmilyen zenekarról szóló cikk esetében nem szokott szempont lenni, mint ahogy maguk a zenészek sem kellene, hogy ezt figyelembe vegyék. Nos, én úgy látom, hogy az este főbandái szintén így gondolkodtak mindig is, és ez már alapból szimpatikus.

A VHK-nál nem kevésbé legendás Kretens az utolsó pillanatban került be nyitóbandának, aminek egyfelől örültem, hiszen manapság már – kis adagokban – nagyon is bírom az élő punkzenét. Másfelől viszont, mint az később kiderült, akármilyen korán kezdtek is, sajnos a monstrévé duzzadó rendezvény általi lefáradást segítették elő. Magyarán szólva, ha ők kimaradnak, jobban bírtam volna az estét, de hangsúlyozom: nem ők tehettek arról, hogy a VHK kicsit túllőtt a célon, és ily módon rendelkezésre álló félórájuk kellően szórakoztató volt mindenféle utólagos okoskodás ellenére is. Nem beszélve arról, hogy az Ez még itt nem Amerika számomra az est himnusza lett (és vélhetően megannyi jövőbeli péntek estéé is).

Ahogy tehát említettem: a Vágtázó Halottkémek szerintem aznap kicsit sok volt. Mivel alapvetően NMA-koncertre készültem, úgy gondoltam, hogy hasonlóan más különleges vendéget felvonultató bulikhoz, kapunk egy kellemes 70 percet, mintegy érdekességként, ami segít ráhangolódni a főbandára, és kedvet csinál ahhoz, hogy saját koncertre is ellátogasson az ember. Ha ez így alakul, tökéletesnek könyveltem volna el az estét és minden bizonnyal el is látogatok a legközelebbi VHK-bulira. A zenekar viszont mintegy kétórás (!) szettel készült, amit amúgy rendkívül élveztem, de sajnos jó adag, eredetileg a főzenekarra fordítandó energiát kivett belőlem. Persze, ha úgy vesszük, ez is valami, hiszen sokak számára teljesen befogadhatatlan Grandpierre Attiláék művészete, és jómagam is csak Andor barátom Klasszikushock-cikke alapján kezdtem el behatóbban ismerkedni velük.

Szóval nagyon vártam a koncertet, de pont annyira nem tudok értelmes dolgokat írni róla, mint amennyire a zenéről sem lehet nagyon megfogalmazni, hogy milyen is pontosan. A lényeg talán, hogy szinte bármilyen stílus rajongóit meg tudja fogni, és tökéletes példa arra, mennyire semmi értelme nincs a skatulyázásnak, újságírói belemagyarázásoknak és szigorú műfaji megkötéseknek. Ilyen értelemben tehát valóban egy spirituális élményről beszélhetünk, bármily röhejesen hangozzék is ez, de ahogy a révületben táncolókat figyeltem, egyszerre jutott eszembe a legkeményebb moshpit és a törzsi esőtáncok. Ha viszont mégis prózaian akarjuk megfogalmazni, nekem ez olyasmi, mintha minden létező rock- és világzenei műfajt összekevernénk: egyszerre ősmagyar és indián (így, Anthrax előtt két nappal ez még stílszerű is volt), egyszerre erőteljes és lélekkel telített és ebből kifolyólag egy pillanat alatt söpri le az asztalről az összes olyan előadót, aki például folk metalnak merészeli nevezni magát. Ezen előadók ugyanakkor bizonyára első sorból szívnák magukba az inspirációt, ami egyébként nem is lehetetlen, hiszen a VHK-t gyakorlatilag a világ bármely pontján bármilyen fesztiválon fel lehet léptetni, a Szigettől Wackenig, a montreux-i jazzfesztiváltól a Bánkitón át a belgrádi Ethnofestig. Továbbra is az a véleményem, hogy zseniális, amit csinálnak, de legközelebb vagy ők legyenek a főbanda, vagy tényleg elég egy rövidebb szet. Természetesen megyek arra is, remélem, akkor már Andorunk is tiszteletét teszi majd.

A New Model Army is tipikusan olyan „nem metal" zenekar, ami ugyanakkor a keményebb zenék komplett alműfajaira gyakorolt nemcsak felbecsülhetetlen hatást, de jónéhány talán meg se született volna, ha ők nincsenek. Jelentőségük tehát nehezen kifejezhető, ugyanakkor azt is érdekes megfigyelni, hogy mindez rájuk is visszahatott: ha egy klasszikus anyagukat hasonlítjuk össze egy újkorival, érezhetően súlyosabb a zene, ha úgy tetszik, már-már metalos, és ez a kölcsönhatás mindenképpen jó. Annak is betudható persze a dolog, hogy az egyetlen őstag, a frontember-ikon Justin Sullivan és a mellette jó húsz éve zenélő Michael Dean dobos és Dean White billentyűs körül folyton cserélődött, illetve fiatalodott a lemezkészítő és/vagy turnézó tagság, és ezen fiatalok ízlése, stílusa is nyilvánvalóan visszatükröződik a zenében – még akkor is, ha a kreatív folyamatokban ők nem feltétlenül vesznek részt. Ez gyakorlatilag minden régi, erős egyéniség által irányított zenekarra igaz. Az eredmény pedig általában ütős és profi élő teljesítmény, aminek élvezetéhez már tényleg nem kell fanatikusnak lenni, hiszen a banda jól szól, jól zenél és magával ragad bárkit, aki fogékony a zenére.

Az NMA pedig minden mély tartalommal, súlyos mondanivalóval, szomorúsággal együtt is könnyen befogadható, megkockáztatom, slágeres dark rock zenét nyom, amihez ugyanúgy lehet közeledni a Type O Negative felől, mint a Depeche Mode vagy a tradicionálisabb metal, netán a black és a death irányából (hogy a gothic dolgokról ne is beszéljünk). Buli is és komoly is, kinek hogy tetszik – egy dolog garantált, ez pedig a pozitív élmény. Egyetlen dologgal volt gondom, ez pedig a VHK elején még csak olyan tisztességes, de később szinte elviselhetetlen méretűre duzzadó teltház, ami ilyen kaliberű rendezvényeknél immár megszokott a Barbában. Érdekes kérdés, hogy külön-külön is ekkora tömeget vonzott volna-e a két előadó, de egyre biztosabb, hogy hosszútávon mindenképp szükség van egy PeCsa-méretű helyre. Kissé tehát kényelmetlen, nagyon tömény, de összességében kellemes estét tölthettünk tehát a két (bocsánat: három) legendával.

Fotó: Polgár Péter