Shock!

Nem kicsit bosszantott, hogy az idei év egyetlen nagy budapesti P. Mobil-bulija pont a Blues Pills koncertjével ütközött, pláne, hogy Elin művésznő retro-csapatának új lemeze még az elsőnél is jobb, ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy a tavalyi első alkalmat még a mostanin kívül is sok fogja követni, tehát a Mobil mellett tettem le a voksomat. Miért is? Mert a rendszeresen látogatott, helyszínileg nem kevés kívánnivalót maga után hagyó klubbulik után (amelyekkel amúgy is spóroltak idén) végre igazán komoly helyen, komoly cuccal, komoly technikával, mondhatni méltóképp állt ki a zenekar.

Elsőre akár még meglepő is lehet, hogy az urbánus trendiség jelképének számító Budapest Parkba hogyan sikerült leszervezni egy P. Mobilt, ugyanakkor a produkciót elnézve ezt az eseményt nem igazán lehetett volna máshol megrendezni. Másrészt pedig ez a gondolat csak az idei nyár nem túl rockos kínálata kapcsán merül fel (magam is csak KFT-re mentem idén a Parkba) – emlékezzünk csak, volt már itt Anthrax és Dream Theater is, magyarán szólva: a hely nyilván mindenkit szívesen fogad, aki behozza a fogyasztó népeket. És mivel a fent említettek alapján a Mobil tábor igencsak ki volt éheztetve, a nézőszámra nem lehetett panasz.

Én amúgy nagyon csípem a Parkot, szóval kimondottan örültem, hogy itt van a buli, ugyanakkor a kivetítőn mutatott régebbi Mobil-koncerteket elnézegetve tényleg most esett le, hogy gyakorlatilag sosem láttam még Lóriékat nagy színpadon, nagy show-val. A klubbuliknak is megvan a varázsa, de igazán ütős megszólalást és látványt csak az efféle koncerteken lehet összehozni – ennek megfelelően első pillanattól fogva nagyot szólt a cucc és a kétoldalt felrakott dobfelszerelések is impozáns látványt nyújtottak. Persze nem dísznek rakták fel a második cájgot, tekintve hogy az ősmobilos Pálmai Zoltán is végignyomta a zenekarral a műsor jó háromnegyedét – ilyesmit eddig csak pár dal erejéig láttam, de aznap este semmilyen szempontból nem kispályázott a Mobil: aki dobol, az tudja, hogy mennyire pontosan össze kell ezt az akciót hangolni, de két ilyen kvalitású arccal, mint Pálmai és Szebelédi Zsolt, simán megvalósítható volt.

Ha már a vendégeknél tartunk, az ő jelenlétük főleg a hosszú idő után előadott teljes Honfoglaláshoz volt kapcsolható, amelynek új feldolgozásához az 1996-os szimfonikus verzió adta az alapot (mivel pedig a mű 1976-ban született, dupla évfordulóról beszélhetünk). Már csak emiatt is megérte eljönni: hosszú évek óta tartom, hogy ennél komolyabb epikus mű nem született a magyar könnyűzene története során, mindamellett pedig minden korban bőven lehetett és lehet vele azonosulni. A szerzőtársak érdemeinek elismerése mellett (eredetileg Cserháti Pityi és Bencsik Sándor szerezte a zenét, de a szimfonikus verziót Zeffer András hangszerelte) elmondható, hogy ez Lóri magmum opusa, tekintve, hogy a koncepció és Hobo szövegvázlatának véglegesítése neki köszönhető – akárhonnan, bármelyik oldalról is nézzük, ez a teljességgel a jóízlés határain belül, „magyarkodás"-mentesen, zeneileg zseniálisan összerakott eposz egész egyszerűen hibátlan. Nem véletlenül teljesedett ki igazán akkor, amikor az említett szimfonikus verziót megcsinálták, kicsivel még a nagy szimfo-őrület előtt (tehát akár még úgy is fogalmazhatunk, hogy megelőzte korát). A képes változat bizonyos elemei ennek megfelelően ebben az előadásban is visszaköszöntek a kivetítőn, például az intrónál (ahol – muszáj megjegyeznem – a közönség egy jelentős része elindult sörért), egyébiránt pedig a bandát láttuk különféle szögekben, vélhetően egy későbbi DVD alapanyagaként (kilenc kamerával vették a bulit, szóval valamilyen formában biztosan viszontlátható lesz).

Visszatérve a vendégekre, a meghirdetett vonósnégyes és gyerekkórus sajnos nem volt jelen, de a hegedűs-népihangszeres kolléga (Rossa Levente) még A Főnix éjszakájába is tudott új színt vinni, de egészen hátborzongató volt a népdalénekes hölgy (Kovács Nóri – feltétlenül meg kell említeni név szerint) produkciója is, ő a '96-os műsor Sebestyén Márta által énekelt részét adta elő. Török Ádám szokásosan lazára vette a rá osztott rövid részt, és Tunyogi Bernadett is a már ismerős részben tűnt fel (Új haza) – ők ketten tényleg meglepően keveset szerepeltek, de annál ütősebb volt az is.

Ily módon tehát dramaturgiailag is nagyon profi volt a történet és emellett még a setlist is koncepciózusan állt össze – megkockáztatom, hogy Lóriba még rendezői tehetségből is több szorult, mint mondjuk az amúgy népnemzeti-történelmi vonalról kirobbanthatatlan Koltay Gáborba. A zenekar munkásságát ismerőknek érdemes végignézni a setlistet, és máris érteni fogják, mitől volt erős a sorrend – hangsúlyozom, ettől a szerintem neccesebb szövegek megítélésén nem fogok változtatni, ugyanakkor tény, hogy a jól eltaláltak erősségei is hatványozottan kijöttek. Nehezen lehet például belekötni a Keresztfa mondataiba, de a Farkasok völgye is remekül reprezentálja, honnan jöttünk, hogyan és miért jutottunk pont ide (ez utóbbira amúgy a dramaturgiai szálat erősítendő, minden vendég visszajött még egyszer). És persze mint nóták is nagyon jól működnek, de ha jobban belegondolunk, a Mobil teljes munkássága slágergyűjtemény, gyakorlatilag bármelyik koncertjükön azt játsszák amit csak akarnak és simán megtehetik még azt is, hogy kötelezőnek gondolt dalokat, mint például a Kétforintos, csak a legvégén egy riff erejéig idéznek meg – még egy két és fél órás monstre buli alkalmával is, aminek a végére végülis egy cseppet sem sajnáltam, hogy nem jutottam el Blues Pillsre. Főleg, hogy Kiss kolléga aztán áthozta a Gozsdu udvarba a megrendelt pólót.

Fotó: T. Erika - Képes rocksztorik