Shock!

Ha valami egyértelműen kiderülhetett ezen a hideg-rideg vasárnap estén (sokadszorra is), az az, hogy mennyire nem igaz az a death és thrash metal műfajokat (és úgy általában a durvább fémzenéket) gyakran érő vád, miszerint egysíkúak, és minden banda tökegyforma. A két stílus ezúttal 2:2 arányban képviseltette magát és a négy zenekar mindegyike egymáshoz képest teljesen más jellegű, ugyanakkor egyértelműen eszenciaként felfogható zenével boldogította az arra fogékonyak rég leamortizált hallójáratait. Persze alapvetően a Patrick Mameli vezette holland kultcsapat retro programja volt itt a főattrakció, de két turnétársuk és a vélhetőleg utolsó pillanatban beugrott hazai support is megmutatta, hogy a durva zene örök és élőben az igazi.

Az Archaic új lemezét mi magunk is szerettük értékeléskor, ami nem csoda, hiszen a szerkesztőségben még a háziállatok is thrasherek fajra-nemre-életkorra való tekintet nélkül. De kétségtelen, hogy nem kell az Exodus-diszkográfiával kelni és feküdni ahhoz, hogy a hallgató megállapíthassa: azzal együtt, hogy nem ők lesznek a következő Havok, a zenekar a neothrash bármelyik népszerű külföldi üdvöskéje mellé odaállítható, és a Remorse sokadik szünetében itthon is égető szükség van rájuk. Kár, hogy – valószínűleg a sebtében felállított cucc miatt – elég pocsékul szóltak, de ez alatt inkább azt értem, hogy nem dörrentek meg, amúgy bőven élvezhető volt az előadás.

A főbandához hasonlóan Hollandiából érkezett Distillator ugyanakkor hiába dörrent meg trióban is speedesebb, a korai Agent Steelt (vagy ha úgy tetszik, az Evil Invaderst) idéző, jó értelemben véve idegbeteg muzsikájával, ha egyszer a frontember, az egyszerre John Cyriis-i elmebeteg sikolyokat és még elmebetegebb, tekerős szólókat be-beiktató Desecrator (!) gitárja a rendelkezésre álló kábé harminc percből legalább tízet nem funkcionált rendesen. Elsőre még ő is poénra vette ezt, és az egyik dalt egy kiállástól folytatták „gyerekek, semmi gond, ettől élő" felkiáltással, de harmadszorra már látszott, hogy kicsit ideges az amúgy tényleg tök viccesnek és jópofának tűnő srác, akin amúgy a legszűkebb bőrgatya is lötyögött (heavy metal sajtkukac). Öröm volt ugyanakkor az ürömben, hogy a ritmusszekció ilyen kellemetlen pillanatokban is profi és feszes maradt. Nem ez volt tehát életük koncertje, de szerintem jól jöttek ki belőle és mivel a turné utolsó bulija volt, talán könnyebb is volt utána elengedni a dolgot.

A brazíliai illetőségű, szintén trióban nyomuló Rebaelliunnek ilyen gondja szerencsére nem akadt, de a marcona kiállású brigáddal nyilván még a technika ördöge sem mert viccelni: a három szigorú tekintetű martalóctól – legalábbis a színpadon – abszolút távol állt minden tréfa, olyan lánccsörgetős, blastbeatekben sem szűkölködő, Morbid Angel / Nile- vonalú, tiszteletet parancsoló death aprítást nyomtak arcba, hogy abban hiba nem volt, bár bevallom, hosszabb távon ez a zene engem fáraszt. Igaz, nem is tolták túl, tehát simán végignéztem én is.

Ami a Pestilence-et illeti, megint csak nem én vagyok a banda legnagyobb szakértője (Oravecz kolléga távollétére nem sok a mentség, főleg nem az új lemezről rittyentett kompetens cikke után), de '93-'94 körül sokat hallgattam őket az iskolatársamtól 100 forint/db áron vásárolt „műsoros" kazettákon a Cancer, a Disincarnate, a Gorguts és persze a Death, az Obituary és a Cannibal Corpse mellett. Ízes és érdekes volt a zenéjük, már a 15 éves hülyegyerek agyammal felfogtam, hogy noha Mameli nem egy Schuldiner (nem is lehetett, mint ahogy senki se), de amit csinálnak, egyedi és különleges. Ezt huszonöt évvel sem gondolom másképp: amikor a koncert előtt kicsit többet hallgattam az életművet, ugyanúgy az jutott eszembe, hogy nem ez a világ legjobb death metalja, a Death-tel nem lehet összemérni (pláne nem az Atheisttel, talán a Nocturnusszal sem), de az újra, másra törekvés hallatszik, sok a fogós rész és a jó dal, nem öncélű a zene, és ezek a tényezők mindennél fontosabbak. Mameli folyamatosan új utakat keresett, kreatívan állt a zenéléshez, igyekezett kerülni a skatulyákat, és ezzel együtt is maximum csak remélhette (szemtelenül fiatalon – igazából a régi bandáknál mindig az életkorra lehet nagyon rácsodálkozni), hogy maradandót alkot közben.

Nos, huszonöt-harminc évvel később elmondhatjuk: jól remélte, a Pestilence valóban progresszívnek hat mai füllel is, amellett, hogy minden ízében death metal. És persze nem tudhatom, milyenek voltak élőben anno, de ez a koncert megalázóan jól szólt és precízen hengerelt – nem tudom például, hallottam-e valaha ilyen dobsoundot a Dürerben. Amikor azon gondolkoztam, hogy jelentőségét tekintve milyen eseménnyel lehetne összehasonlítani, rögtön a Cynic-buli jutott eszembe, és talán nemcsak Mameli fej nélküli gitárja miatt (merthogy ugye Paul Masvidalnak is ilyen volt akkor), hanem a közönség osztálytalálkozó-jellegének köszönhetően is. Meg persze mert kuriózum volt ez a koncert, és nem feltétlenül a retrospektivitás miatt, hanem mert egyáltalán volt. Az ilyenfajta első találkozások mindig meghatározók, és ami a Pestilence esetében az az igazán jó, hogy – és erre az új lemez is bizonyíték – ők biztos nem fogják túltolni a nosztalgiát, és jó erőben vannak. Remélem, az itteni fogadtatás kellő motiváció lesz a visszatérésre, legyen szó klubbuliról vagy fesztiválról. Kicsit bosszantó volt ugyan, hogy aznap este választani kellett Mameli bandája és a VUUR között (ha nem is nagy számban, de biztos vesztett közönséget mindkét esemény a másik javára), de azt hiszem, jól döntöttem. Remélem, a holland színtér veteránjai (ne feledjük: Ed Warby a Gorefest oszlopos tagja volt anno) azért összefutottak a pesti éjszakában!

Sajnos azonban mindig lesz egy szomorú apropója is az erre az estére való visszaemlékezésnek: a cikk leadásakor érkezett a döbbenetes hír, hogy a Rebaelliun gitárosa, Fabiano, alighogy a csapat hazaért (a pesti volt a turné utolsó bulija), vírusfertőzés következtében elhunyt. Az ilyesmire nincsenek szavak – koncerten és koncerten kívül, zenekarok és közönség, mindenki nagyon vigyázzon magára...

Fotó: Dürer Kert