Shock!

Igen, tudom, megint lemaradtunk az előzenekarokról, és igen, tudom, hogy erre semmi mentség nincs, pláne, hogy itt most nem is érdektelen, negyedvonalas töltelékbandákról volt szó, amelyek láttán teljesen nyilvánvaló, hogy ha addig nem oszlanak fel, akkor öt év múlva is ugyanilyen érdektelen, negyedvonalas töltelékbandák lesznek. Így aztán nem is megyek bele, miért nem értem oda az Intervalsra és a The Safety Fire-re, mert úgysem érdekel senkit. Mea culpa. A folytatás viszont nagyon ott volt!

Talán meglepő, talán nem, de a sold out a helyi tapasztalatok alapján nem annyira a kanadaiaknak szólt, hanem a brit TesseracTnek, akiket a One debüt kapcsán egyből kikiáltottak a modern metal forradalmárainak, aztán kis híján meg sem érték a folytatást... A tavalyi Altered State már egy némiképp más bandát mutatott, kicsit a hype is csillapodott körülöttük, de a magyar közönség láthatóan feszülten várta őket: a keverő vonaláig szó szerint mozdulni sem lehetett, olyan sűrűségben állt a tömeg. Én is kíváncsian vártam, mit mutatnak élőben, és bár határozottan tetszettek, nagyjából azt láttam visszaigazolva, amit eddig is gondoltam róluk: sem a kritikátlan hozsannázás, sem az „á, ez csak egy újabb djentes szarság!" legyintés nem indokolt a csapatnál. A TesseracTnek kétségtelenül van egyfajta saját víziója, amely ebben a formában nem is igazán hasonlít senkire, de nem tudom eldönteni, mennyire sikerül majd még jobban kibontaniuk ezt a következő években. Ennek megfelelően élőben is jók voltak, de ha minden megfelelően halad előre a maga útján, lesznek még ennél sokkal jobbak is.

Nem voltak egyébként könnyű helyzetben, hiszen egy gitárral nyomultak, így a turnét kihagyó James Monteith témái felvételről szóltak. Ezt összességében nem találtam zavarónak, a zenéjük jellege és a banda statikus előadásmódja közötti kontraszt azonban feltűnő volt. Oké, hogy a TesseracT jóval több, mint csupán egy a Meshuggah-riffeket halomba hordó, derékban kettészakadva riffelő bandák közül, a zenéjük messze sokszínűbb, hangulatosabb ennél, és a sok lágy, atmoszférikus rész nem is kívánja meg a folyamatos pörgést, de én a magam részéről sosem kedveltem, ha a színpadon gyakorlatilag semmi sem történik. Ashe O'Hara énekes sokat tehetett volna a többiek mozdulatlanságának, faarcúságának ellensúlyozására, de ő sem nagyon erőltette meg magát – pár udvarias, csendes mondatban kimerült a kommunikáció a közönséggel, Acle Kahney és Amos Williams pedig szinte végig a hangszerébe beleborulva töltötte a koncert szűk egy óráját. Aztán persze úgy is tekinthetjük ezt az egészet, hogy toolosra, cynicesre akarták venni a figurát, rágyúrva a hipnotikus, utaztatós oldalra, és akkor mindjárt másképp néz ki az ábra...

Vérprofi módon zenéltek egyébként, még a legfifikásabb váltások és a legtisztább, legéteribb dallamok is gyönyörűen szóltak, Jay Postones dobos világligás elsőosztályba kívánkozó teljesítménye meg aztán tényleg megfejthetetlen rejtély. Azt ugyanakkor nem hallgathatom el, hogy Ashe néhol a léc alatt maradt, és nem tudta maradéktalanul reprodukálni az énektémákat. Egy koncerten simán belefér némi fésületlenség, de a srácnak összességében még van hová fejlődnie mind frontemberként, mind az élő énekteljesítmény tekintetében. Ja, igen, és a gépi mankóvokál azért egy hangyányival még úgy is több volt a kelleténél, hogy egyébként hallhatóan igyekeztek józan határokon belül maradni az ilyesmivel.

Ami a programot illeti, nálam elsősorban a One lemez dalai működnek, az Altered State már nem tetszett annyira, így elsősorban élőben is ezeket élveztem, különös tekintettel a záró Concealing Fate, Part 1: Acceptance monstrumára. Hallottam-olvastam olyan véleményeket, amelyek szerint Ashe-nek annyira nem feküdtek ezek a még nem vele készült nóták, de nekem ezzel nem volt gondom, az Altered State-ről pedig az Of Mind – Nocturne ütötte a legnagyobbat. A közönség egyébként maradéktalanul levette a csapatot, óriási, zajos sikerük volt, szóval a TesseracT jövője biztosítottnak tűnik, és ha a csapat nem robban szét menet közben, még nagy dolgokat vihetnek véghez a jövőben. Nálam nem volt katarzis, de mint mondtam, én a lemezeiket sem tartom azért annyira jónak, mint sokan mások.

Őszintén szólva meglepett, hogy a tömeg ha nem is vészes mértékben, ám érezhetően ritkult egy kicsit a Protest The Hero előtt, de végső soron Rody Walkerék már jártak errefelé, meg bizonyos szempontból lényegesen keményebb dió is a muzsikájuk, mint a TesseracTé. A korábbi magyar bulikon nem voltam, mivel nálam csak a Scurrilous lemezzel lett igazi kedvenc a csapat (bizony: későn fedeztem fel őket magamnak), a tavalyi Volition pedig csak még tovább mélyítette az irántuk érzett szimpátiámat – a kanadaiak tényleg valami olyasmit csinálnak, ami ebben a formában senki mástól nem hallható, és ez a mai világban, amikor tényleg célirányosan vadászni kell a tucathangzástól, tucatmegoldásoktól mentes zenekarokat, hihetetlenül sokat jelent. Kár, hogy a modernebb vonalon keresendő gyökerek némileg behatárolják az ismertségüket, mert meggyőződésem, hogy ezt a zenét az úgymond konzervatívabb progmetalos fejek is nagykanállal zabálnák, ha egyáltalán hallottak volna a bandáról, vagy aki hallott, de elkönyvelte őket egy bizonyos vonalon mozgó alakulatnak, az netán félretenné az előítéleteit.

A zenekar elég ijesztő hangzással kezdett, a TesseracTéhez képest igen komoly visszalépéssel: halk is volt, kásás is volt, erőtlen is volt, és ez azért nem az a zene, amit ilyen megszólalással maradéktalanul élvezni lehetne... Az Underbite és a Hair-Trigger kicsit áldozatául is esett a kaotikus masszának, de aztán a Sequoia Throne megérkeztével rohamosan javulni kezdett a helyzet, és az új album mérgezően fogós, ellenállhatatlan nyitódalára, a Clarityre már egész okés állapotok alakultak ki. Ez természetesen roppant örvendetes, de a csapat nagyjából ekkorra már többé-kevésbé feledtette is velem a hangzás fogyatékosságait, a Protest The Hero ugyanis pontosan olyan, mint amilyennek egy ideális koncertbandát elképzel az ember: amellett, hogy marha feszesen, energikusan játszanak, van színpadi munka, folyamatos az interakció a közönséggel, és egy szemmel sem veszik magukat komolyabban a kelleténél. A sok pályatársával ellentétben nem csak tenyérbemászóan jópofizó, hanem tényleg szellemes Rody Walker pont ott beszélt, ahol kellett, épp annyit sztorizott, amit egy ilyen típusú buli elvisel, és úgy általában véve is üvöltött az egész csapatról, hogy baromi jól érzik magukat. Az ilyesmi pedig általában záros határidőn belül átragad a nézőkre is egy koncerten, főleg egy agyig telt klubban...

Ami az egyik fő kérdést illeti, jelesül azt, hogy képesek-e élőben maradéktalanul megszólaltatni a hihetetlenül szövevényes, összetett és tekerős dalokat, a válasz az, hogy alapvetően igen. A csapat új dobosa, Mike Ieradi helyből tanítanivalóan, atomóraként hozta is ehhez a komplex alapokat, javarészt a többiek is kirázták a kisujjukból a kimondottan nehéz témákat, Walker pedig még az intenzív színpadi jelenlét mellett is lényegesen jobban, tisztábban és erőteljesebben énekelt, mint arról előzetesen álmodni mertem volna. Csakis azért biggyesztettem oda az előbb, hogy alapvetően meg javarészt, mert a Protest The Hero nem a hangszerekre borult szobazenészekből áll, hanem végig mozgó-rohangászó, nagyokat röhögő, a rock'n'roll feelinget maximálisan érző és élő arcokból, így aztán törvényszerű volt, hogy néha valami kimaradt, mellément vagy elsikkadt. És ez láthatóan senkit nem érdekelt sem odafent a színpadon, sem odalent a nézőtéren – ezeket a nótákat már így is bravúros teljesítmény megszólaltatni. Ráadásul fogytak odafent a sörök is rendesen, és menet közben még egy üveg pálinka is előkerült, amiből mindannyian derekasan kortyolgattak (egy ponton még egy spontán és össznépi „pá-lin-ka!, pá-lin-ka!" közönségkórus is fokozta a vidámságot).

Szóval ha a lemezeik alapján netán azt gondolnád, óriási matekozásról, öncélú villongásról beszélünk a Protest The Hero esetében, ezt sürgősen el is felejtheted: ez egy party vadállatokból álló, roppant szórakoztató, bulis brigád, akik nem átallanak ma is simán beugrani a tömegbe, és a kezeken szörfözve játszani-énekelni, ha éppen úgy tartja a kedvük. A pörgésben persze Rody vitte a prímet, de a hozzá hasonló kamionsofőr-kinézettel megáldott Tim Millart és Luke Hoskint sem kellett félteni a gitárszekcióban, Arif Mirabdolbaghi basszer meg aztán tényleg végig úgy vigyorgott, mint a vadalma (a begyógyult szemekből ítélve lehet, hogy nem is véletlenül). Elég volt ránézni, hogy te is önkéntelenül kövesd a példáját... Ha pedig valakinek ez nem volt elég, annál garantáltan megtette hatását Rody szómenése az újfundlandi piálási szokásokról, vagy a terem legszexibb pasijának színpadra invitálása Marci személyében, akivel természetesen közös fotó is készült.

A Protest The Hero zenéje állati sűrű, így még a számtalan fogós dallam, fülbe ragadó refrén ellenére sem játszottak többet bő egy óránál, abból azonban mindent kihoztak. A már említett Clarity mellett nálam elsősorban a C'est La Vie és a Sex Tapes vitte el a pálmát, de az új lemez legfogósabb dala, a Mist (mintha csak egy dallamos pop/punk témát akartak volna írni a saját tekervényes stílusukban), illetve a szintén friss Tilting Against Windmills is több volt, mint szimplán kellemes. Rodyék egyébként nem hanyagolták el a régebbi anyagokat sem, volt például Heretics & Killers meg Bury The Hatchet is, az elementáris Blindfolds Aside ráadásról már nem is beszélve.

Tudom, hogy sokak számára a TesseracT volt az este főattrakciója, de nálam a Protest The Hero teljesítményével elég nehezen tudtak versenyre kelni. Az angol srácok még az út korai, felívelő szakaszában tartanak, a kanadaiak viszont sokkal előrébb járnak náluk, és érettebb, minden szempontból ízig-vérig csúcsra járatott, vérprofi műsorukkal el is vitték a pálmát 2014 első nagy metal buliján. Soha rosszabb évkezdést! És állatira örülök annak is, hogy noha ezek száma rohamosan ritkul, azért időről időre felbukkan a színtéren egy-két olyan fiatalabb csapat, amelyikért vén fejjel is őszintén tudok rajongani.

Fotó: Réti Zsolt