Shock!

A fiatal, mindössze két éve létező RockPart fesztivál egyre nagyobb kedvenc szerkesztőségünk körében, és mind többen utazunk le eltölteni ott egy vagy több napot. Talán nem számít nagy meglepetésnek az a tény sem, hogy a Balaton közelsége is vonzóvá teszi a rendezvényt: fura módon én például még másfél hete is úgy voltam vele, hogy több oknál fogva is kihagyom a RockPartot, aztán a számomra először meglátogatott FEZEN fesztivál mély nyomokat hagyott bennem – többek között egy kiváló, féktelen mulatozást kiváltó Judas Priest-koncerttel, és egy feledhetetlen oda- és visszaúttal –, ráadásul tökéletes nyári hőséget ígértek, így elég gyorsan eldöntöttem, hogy menni KELL, muszáj balatonozni egyet két év után, ráadásnak meg este megnézek pár koncertet, jó lesz mindez.

Az odaút a kissé bedugult M7-es miatt némileg hosszabbra sikeredett, így a gyors becsekkolás után lerohantunk a partra egy rövid, ámde tartalmas csobbanás, majd napozás erejéig a szerencsére feketébe burkolt rokkerektől mentes parton. Már épp készültünk vissza, amikor felcsendült a Moby Dick, amit teljesen megfelelő minőségben lehetett hallani még ott a parton is. Vigyorogtam is egyet magamban, mert mi lehet bizarrabb annál, hogy Smici azt süvölti a közelben, hogy kihűl a föld, miközben csattogok vissza a fesztivál helyszínére flipflopban, strandcuccban, a közel negyven fokban (később volt pár ennél furább pillanat, de ne szaladjunk előre). Igaz, nem láttam belőlük semmit, de utólag, a képeket megnézve minden tiszteletem az övék, hogy talpig fekete farmerben, pólóban tolták a tűző napon a thrash-klasszikusokat, mert a setlist nagy része a régebbi dalokat fedte le, aminek még akkor is kívülről fújod a szövegét, ha tíz éve nem hallgattad meg az adott lemezt.

A parttól tíz perc sietős sétával elérhető fesztiválterületen három koncerthelyszín működik, jobboldalt a nagyszínpad, mellette egy kisebb sátor, a bal szélén pedig egy kisebb szabadtéri nagyszínpad, nyilván az adott színpad méreteinek megfelelően pozicionálva az ott fellépő zenekarokat. Fejlődő fesztivál lévén ne képzelj el akkora tömeget, mint amit mondjuk az említett FEZEN elbír, de nem is baj ez, nem kell araszolni, rendkívül gyors a parkolás, beengedés, egyelőre elégnek tűnik a büfé, és amerre jártam, ott a staff kimondottan jó fej és kedves volt. Hihetetlenül jólesett pár apróság, de amúgy meg gondoltam magamban, ugye így is lehet… A tágas térnek köszönhetően nem öntött le senki semmivel, volt az egész helynek egy családias, régimódi szigetes hangulata, amit már nagyon rég nem éreztem, így rövid időn belül eldöntöttem, hogy jövőre egy rövid nyaralással összekötöm a fesztiválozást. Szokás szerint egyedül a toitoiokkal volt komoly gond, itt azonban a FEZEN-nel ellentétben nem a mennyiséggel volt egyelőre baj, hanem sajnos olyan átható ammóniaszag áramlott ki mindből, hogy ha egy gyors levegővétellel nem tudtad elintézni a dolgodat, akkor a lassú, kínkeserves halál várt rád valamelyik sötét, zöld dobozban. Jövőre jó lenne valamit kezdeni ezzel, hogy gázmaszk nélkül is megoldható legyen egy rövid ott-tartózkodás.

Mellbevágónak tűnhet, de ma már egy Clawfinger kaliberű zenekar is veteránnak számít (gondoljatok bele, 1988-ban alakultak, az első lemezük 1993-ban jelent meg, amikor az olvasóink egy része meg sem született), megjárták a csúcsot, aztán jött a leszállóág, mivel változott a világ, és az általuk művelt groove-os rap metal valóban főleg az áldott '90-es években volt divatos. Az talán még döbbenetesebb, hogy annak ellenére, hogy kedvelem a zenekart, miért csak egyszer (nem) láttam őket, méghozzá a 2003-as Szigeten, amikor konkrétan akkora tömeg volt, hogy nem fértem be a sátorba, amúgy meg vagy négyszer elment az áram a bulijuk alatt, szóval talán nekik sem az jelentette életük koncertjét. Aztán szinte pontosan két éve meg bejelentették, hogy feloszlanak. Rá következő évben volt egy koncertjük, idén meg egy svéd fesztivál, illetve a RockPart. Eddig. Szóval most akkor mi van?

Nálunk mindig nagy respektjük volt, de egyébként is rokonszenves fiatalokból állt a svéd csapat, igaz, azóta nem kevésbé rokonszenves negyvenes arcokká öregedtek, akik leporolták a hangszereiket, és csaptak egy akkora bulit, hogy még a Balatonban úszó halak is ugráltak örömükben. Világéletemben rokonszenveztem a kicsit kattant, vidám figurákkal, a Clawfingerben meg van ebből a fajtából néhány, a zenéjük pedig mai füllel is baromi energikus, és sosem jutna eszedbe, hogy a setből nem kevés dal húsz év körüli. Rossz setlistet meg nagyjából képtelenség lenne összeállítaniuk, még a gyengébb dalokat is elsöprő energiával szólaltatnák meg – bár itt erről szó sem volt. Zak Tell húszéveseket megszégyenítő energiával rohangál fel-alá, szinte teljesen mindegy is, mit játszanak, azonnal bulizhatnékod támad. Fogalmazhatnék úgy is, hogy a fotósárokban is elég nehéz volt kibírni táncolás nélkül.

Itt pedig konkrétan slágerparádét kaptunk, gondosan kiválogatott rapmetal-gyöngyszemekkel, és persze a legnagyobb klipes slágerekkel. Ha mást nem, a Niggert te is biztos ismered, még ha esetleg csak a címe miatt is (manapság már nem valószínű, hogy átmenne egy ilyen számcím a rostán, legyen bármi is a tartalma), amúgy meg nagyjából ugyanakkora ováció volt erre is, mint az utolsó lemezes dalokra (hozzátenném, a 2007-es Life Will Kill You dalai kimondottan nagyot ütöttek, számomra a None The Wiser nyújtotta a legintenzívebb audio-élményt abból a korszakból, igazán kár, hogy azóta nincs mondanivalójuk). A zenekar igazán kitett magáért, a legvisszafogottabb talán Bård Torstensen gitáros volt, André Skaug basszusgitáros folyamatosan pörgött, széles terpeszben headbangelt, ugrált, Jocke Skog hol a szintije mögött szolgáltatta a talpalávalót, hol előrejött besegíteni a vokálokba, Zak Tell meg jó értelemben véve nem normális.

Még aránylag a koncert elején gondolta úgy, hogy milyen jó poén megmászni a színpad emelvényét (nem idegen ez tőle, tegyük hozzá), a mellettem álló szegény biztonsági ember aggódva/rettegve nézte, aztán kiszaladt a nézők közé, bodysurfölt, hergelt mindenkit, kurvaronda fesztiválos rózsaszín napszemüveget vett fel, ugrált fel és le, bevonta a társait a közös játékba, a közönséget még inkább, megevett legalább két kiló, a reflektorokra odasereglő apró bogarat, és ahogy a fénysugarak a zenészeket, ő pont úgy pásztázta folyamatosan a közönséget. Összegezve a látványt és a zenét: igazán kitettek magukért svéd barátaink, és nem csak a közönség rokonszenvezett velük, de az egy ideig mellettem álló, rezzenéstelen arcú Aaron Stainthorpe is a My Dying Bride-ból. Hibátlan volt, köszönjük.

A My Dying Bride-ig valamivel el kellett ütni az időt, így tettem egy kört. A Pepsi nagyszínpados Alvin és a mókusok előtt szép számú közönség gyűlt össze, de én nem tartozom közéjük, így haladtam is tovább, így belenéztem a már zajló Nevergreen-koncertbe a Fesztivál Aréna sátorban. Őket is rég láttam, de a repertoár azóta sem sokat változott, betonbiztosan alapoznak a régi és újabb keletű doom-slágerekre. Bob Macura jó formában volt, sajnos a hangzás annyira nem, kicsit kásásnak tűnt (ismerősök mondták, hogy korábban a Watch My Dying, és utánuk az Omen sem szólt jól), a magát legalább tizenöt éve konzerváló Matláry Miklós baloldalt pedig a szokásos kérlelhetetlen arckifejezésével, napszemüvegben bűvölte feltornyozott szintetizátorait. Szórakoztatóak voltak, mint mindig, a táncos hölgyek pedig csak tovább fokozták a hangulatot.

A RockPartnak kimondottan intelligens humorú szervezői lehetnek, hiszen minden évre leszerveznek egy-egy, a beach-hangulathoz tökéletesen passzoló szomorúmetal zenekart: első évben a Paradise Lostot, tavaly a Tiamatot, most pedig a My Dying Bride-ot (bár más műfaj, de idén a Marduk is nagyon ott van a szeren, minden bizonnyal esztétikusak lehetnek a harminchét fokban leolvadó corpsepaintek). De hát rég tudjuk, hogy sírva vigad a magyar: jövőre jöhet a Katatonia, utána pedig a stílusidegen, de a nézőket csoportos öngyilkosságba kergető Portishead. Vagy ahogy Szabolcs barátom kitalálta, lehetne tematikusan vidám meg szomorú színpad, esetleg naponta más hangulatú zenekarok jöhetnének. Mindenesetre egy Anneke van Giersbergen-koncert kiváló mulatság lenne a Balaton partján, ezt többen megállapítottuk.

A My Dying Bride meg én úgy vagyunk, hogy voltak időszakok, amikor kimondottan szerettem, sokat hallgattam a lemezeiket, mai fejjel pedig a sokakat megosztó 34.788%... Complete-et tartom a  legnagyobb mesterművüknek, bár bevallom, hosszú évek óta egyik albumot sem vettem el önszántamból. 2007-ben, a Metalmania Fesztiválon találkoztunk először és utoljára, és akkor rendkívüli módon tetszettek, ám valahogy azóta elmúlt a szomorúmetal iránt érzett igényem. A koncert előtt a setlistet nézve úgy gondoltam, kizárt, hogy kibírok ennyi depressziós mélyművészetet, és majd szépen átsétálok Omenre a sátorba. Aztán az élet felülírta a terveimet. Egyrészt lenyűgöző fényeket használt a zenekar (végig, komolyan, imádtam), másrészt ahogy belekezdtek a Your Riverbe, illetve amikor bejött Mr. Minden Percben Meghalni Kívánó Színművész, azaz Aaron Stainthorpe, és hosszan nyúzták azokat a nyomorult riffeket, valahogy elmúlt a mehetnékem. Felejtsd el a lemezverziós hangzású dalokat, élőben valami döbbenetes mélységet és tartalmat kaptak a régi számok, a koncert után visszahallgatva a stúdióváltozatok majdhogynem nevetségesnek tűnnek. Hiába, az élő zene varázsa, ugye…

A nagy szám ezúttal persze a tavaly visszatért Calvin Robertshaw gitáros, aki ugyan színpadképileg sokat nem tett hozzá a teljességhez azon kívül, hogy tök jól eljátszott mindent, amit kell, és aránylag egy helyben mozgott egy keveset (akárcsak a basszusgitáros hölgy, Lena Abé, illetve Andrew Craighan gitáros is). Talán miatta is válogatták a setlistet főleg abból a korszakból, amikor még tagja volt a zenekarnak (sajnos az említett kedvenc albumomról pont nem volt semmi). Shaun MacGowan azért előrejött aránylag sűrűn a szintije mellől, amikor jöttek a hegedűs részek, ez érthető is. Aaron színpadi munkájáról még legalább öt bekezdésen keresztül lehetne mesélni: többször is a színpadon fekve fetrengett, saját halálát, depresszióját ezerféle szenvedő pózzal jelenítette meg, letérdelve kézzel pisztolyt formált (ezt például a The Cry Of Mankind közben), amikor pedig hátracsavart kézzel kezdte fojtogatni magát, elkezdtem komolyan aggódni a srácért.

Fogalmam sincs, mit szed, szív koncert előtt, meg állítólag még mindig nagyon lámpalázas, a fene tudja, mindenesetre hihetetlenül szuggesztív (mondhatnám azt is, hogy hatásvadász) frontember. Ő az, aki karizmával született: kimegy a színpadra, megszólal a zene, és valami átkattan benne. Nyilván mindennek nagy része megtervezett, műsorról meg előadásról beszélünk, mondhatni a szövegek pantomim-szerű képi megjelenítéséről, de valóban páratlan egy figura. Olyannyira, hogy a második dalnál már-már triptykoni energiát éreztem áramlani. Az pedig nagy szó. Nem mondom, hogy nem volt szürreális mindez a nagy balatoni éjszakában, de legalább a Clawfingert ellepő bogár-áradat nem zaklatta a zenészeket, így minden egyes kis színpadi halál koreográfiája zavartalan lehetett.

Így tehát úgy alakult, hogy ott ragadtam a színpad előtt, meg oldalt, aztán felosontam még jobboldalt, ott is készülhetett pár kép. Nem mondom, hogy néhány túlságosan altató jellegű, végtelen hosszan elnyúló dal nem volt sok számomra aznap este, fáradtam is kissé, de a záró God is Alone (az első EP-ről, 1992-ből!!) jobban esett, mint egy erős kávé, noha mai füllel azért inkább bájos az a szám, mint jó. Az év egyik leghatásosabb előadása volt, komplett zenei színház, csodaszép fényekkel, friss levegőn, és még jól is szólt mindez. A csúcspontot mondjuk a She Is The Dark meg a Catherine Blake jelentette számomra, na, ez a kettő nagyon ott volt minden szempontból, mesterművek. Szabi szerint, kis balatoni pátosszal megfűszerezve: „A koncerten végig haldoklott a menyasszony, de a végén feltámadt, és boldogságot hagyott a szívekben.” Akár lehet így is.

Utána még belenéztem az Ørdøg műsorába, még sosem láttam őket élőben, az meg külön vicces, hogy még az este folyamán, amikor belefutottam WackorMikibe, annyira rácsodálkoztam, hogy mit is keres ott, de hát időközben ő lett a másik gitáros Szentpéteri Zsolt mellett. A lemezük a többi stábtaggal ellentétben engem valahogy nem kapott el, amit nem is értek, mivel kedvelem a korábbi munkásságuk minden korszakát, de így élőben máris rokonszenvesebbek voltak a melódiák. Sajnos számcímet nem tudok mondani, pedig AZ a dal, meg az utána lévő máris szimpatikussá vált, amikor odaértem. Majd újrahallgatom a lemezt valamikor, hátha meglesz egyszer.

A színpadkép és a zenekari egység Mikivel tök jól működik, jó gitáros, pozitív arc, kell ő ide. Szűcs Peti látványosan, ízesen játszó dobos, jó dolog újra színpadon látni. Salim megbújt a háttérben, mint a régi szép időkben, nyakába húzott basszusgitárral, nem másképp. Vörös András, meg Vörös András, derrickgreenesen lengeti a karját (tessék, poén), meg amúgy két szám között jókedvűen konferál, és még a színpad előtt fotózó hölgy magazinját is megemlíti (köszönjük) az ominózus cikk miatt. Amúgy meg a ctrl+c ctrl+v használatára kényszerítő zenekar láthatóan nem a világot akarja megváltani, csak jól érzik magukat, és ez így rendben is van. Én meg majd egyszer megnézem őket teljes műsorral, ha már mostanában újra sűrűbben járok koncertekre.

Nem maradtam végig, kezdett rámtörni a fáradtság, össze kellett kotorni az útitársakat, és hosszú volt az út hazáig. Mire mindenkit hazaszállítottam, lepörgött párszor a Pet Shop Boys Actually című lemeze levezetésképp. (Mi más.) Rokonszenves fesztivál a RockPart, és ugyan idén csupán egy nap fért bele nagy hirtelen, majd jövőre folytatjuk.