Shock!

Három év – három nagylemez és három magyar koncert! Igencsak pörög tehát a Serious Black gépezet, és szerencsére minket koncertek terén is kifejezetten elkényeztetnek. Míg első lemezükkel a Gamma Ray vendégeként, még a megboldogult Club 202-ben léptek fel, addig szinte napra pontosan egy évvel harmadik látogatásuk előtt már headliner bulit adtak a Dürer középső termében, ahová a Magic lemezbemutató turnéjával tértek vissza nagyjából két hete.

Bár nálunk nem számítanak nagy névnek – mostani bulijukon is voltunk vagy hatvanan –, Németországban kifejezetten jól építkezik a banda, minek köszönhetően harmadik lemezük már a Top 50-be is bejutott a germán lemezeladási listán. Ez lehetett talán az oka annak, hogy ők voltak a főzenekar, míg az Accept egykori gitárvarázslója, a szólóban szintén három lemezzel rendelkező Herman Frank pedig előttük kényszerült játszani. A csomag a müncheni Stormhammerrel vált teljessé, akik az est fellépői közül a legkomolyabb, csaknem másfél évtizedes múltra tekinthetnek vissza. Hiába adtak ki azonban eddig hat nagylemezt, zenéjük megmaradt a korrekt, de semmi kiemelkedőt sem nyújtó kategóriában. Leginkább talán az Iced Earth németes verziójaként aposztrofálható muzsikájukba metalcore-os üvöltéseket is kevertek, de ezek leginkább csak idegesítek voltak, így bármilyen lelkesen zúztak is odafent, ez a rövidke program is túl sok volt belőlük.

Túlzás nélkül elmondható, hogy az est igazi érdekessége Herman Frank fellépése volt, hiszen az Acceptből 2014-ben távozott riffmestert ekkora helyen látni nem mindennapi lehetőség. És ugyan Herman egykori bandájával nyilván ennél sokkal nagyobb helyekhez szokott, egyértelműen lerítt róla, hogy rettentően élvezi új helyzetét, még akkor is, ha csak néhány tíz embernek muzsikálhat. Az ő produkcióját figyelték legtöbben az este során, de a nézőszám esetükben sem kúszott száz fölé, az tuti. A csinos kis deutsche supergroupot felépített Hermant azonban ez cseppet sem zavarta: fülig érő vigyorral tolta végig az egyórás programot, miközben folyamatosan ugratták egymást Rick Altzival és a többek között a Silent Force-ból és a Rage-ből ismert André Hilgers dobossal. Mindemellett pedig úgy riffelt az öreg, hogy az embernek a könnyei folytak horzsolóan feszes játékát látva. És bár folyamatosak voltak az apró bakik, ez egy pillanatra sem zökkentette ki az öreg rókákat, így például Herman akkor sem jött zavarva, amikor nóta közben leadta pengetőjét egyik rajongójának, majd hiába nyúlt a mikrofonállványhoz egy másikért, oda ugyanis elfelejtették kitenni a pengetőket. Innentől pár másodpercig simán csak újjal hozta a riffeket, de szerencsére az érintett rajongó is hamar észbe kapott, és visszaadta a néhány pillanattal korábban kapott ereklyét.

A programban Victory- és Accept-dalok sem szerepeltek, azaz Frank csakis szólódolgairól szemezgetett, kiegészítve a Welcome To The Show című Moon Doc feldolgozással. Annak ellenére pedig, hogy Rick Altzi (lásd még Masterplan vagy At Vance)folyamatosan küzdött a mikrofonjával és azzal, hogy hallja magát valamennyire, kifejezetten erőteljesen és jól énekelte el a dalokat, ráadásul a Ballhog Zone-ban nagyon helyesen az eredeti „You Suck!" helyett folyamatosan „You Rock!"-ot énekelt. Nyilván tisztában volt vele, hogy egy volt egyetemi épületben van, egy ilyen helyen pedig tiszteletlen és sértő lett volna az eredeti verzió. A Herman Frank band basszusgitárosa hivatalosan a Jaded Heartban is muzsikáló Michael Müller, ő azonban valamiért nem tudott eljönni, helyén így egy Tomcat Kintgren nevű, mini Tom Arayának kinézetű fickó pengetett, és egy másodgitárost is hoztak, Heiko Schröder személyében. Az így ötfősre duzzadt csapat produkciója pedig feszessége (Frank gitársoundja önmagában is zseni volt) mellett kifejezetten jó hangulatú is volt, így maximálisan felülmúlták vele várakozásaimat, egyben pedig be is húzták maguknak az estét.

Mint azt a buli után Alex Holzwarthtól megtudtam, Bob Katsionis a Gus G. Ozzyval való kooperálásnak megszűnése miatt magasabb fordulatszámra kapcsolt Firewind miatt kiszállt, a billentyűs Jan Vacik pedig stúdiós elfoglaltságai miatt nem tudott a csapattal tartani, így a Serious Black felforgatott felállásban érkezett a Dürerbe. Bob helyén a többek között az Obscurából és a Paradoxból ismert Christian Münzer játszott, billentyűst pedig nem hoztak, azaz Jan témái és a kórusok gépről mentek. Hasonló esetben nyilván érthető lenne, ha egy megfogyatkozott, beugró gitárossal játszó csapat rövidített programot tol, a Serious Black azonban egy monstre, tizenhét számból álló szettel készült, azaz csaknem száz percen keresztül szórakoztatták csekély számú, ám annál lelkesebb rajongótáborukat. Esetükben valóban megfigyelhető a folyamatos fejlődés, az idén megjelent Magic ugyanis még jobban sikerült, mint a debütre egyértelműen köröket verő 2016-os Mirrorworld, azaz a csapat érezhetően egyre inkább belejön a közös zenekarosdiba és dalszerzésbe, élőben pedig a kezdetektől kifejezetten erősek. Harmadszorra azonban nyilván nem voltak rám akkora hatással, mint az örömzenélő Herman Frank és kompániája, Urban Breeddel viszont így sem lehet tévedni, így a Serious Black műsorának sem volt egyetlen pillanata sem, amit untam volna.

A program gerincét természetesen az új lemez dalai adták, és a Serious Black Magic, a Mr. Nightmist, a Burn! Witches Burn! vagy az I Can Do Magic ugyanúgy működnek élőben is, ahogy lemezen. Mindezek pedig kiegészítve az elő két lemez legjobb dalaival (Older and Wiser, I Seek No Other, Heartbroken Soul, Trail Of Murder satöbbi) kifejezetten izmos listát alkottak. És bár nem voltunk sokan, a közönség végig lelkesen fogadta, ha kellett, akkor pedig énekelte is a dalokat, így remélhetőleg a gyengébb nézőszám ellenére is visszatérnek hozzánk. Ha ebben a tempóban folytatják tovább, akkor legkésőbb jövőre, negyedik lemezükkel a tarsolyban.