Shock!

A legtöbb indokolatlan műfaji megjelölést vonzó, hiperintenzív élő fellépéseivel hírhedtté vált norvég Shining mindenképpen egy jelenség a kortárs porondon, és mint ilyet, akkor is látni kell, ha a legutóbbi A38-as fellépésük óta eltelt szűk két évben nagyjából meg sem fordult a fejemben, hogy otthon is hallgassam őket. A híreket azért figyeltem velük kapcsolatban, hallom, hogy készülnek az új dalok, amelyek közül a kislemezen nemrég megszellőztetett, Sean Beavan áldásos közreműködésével elkészített Everything Dies valami olyasmi, amit mondjuk Mansontól várna az ember, ha utóbbi műhelyben lennének még a sarokban efféle szégyentelenül fogós ötletek. Azt, hogy a Shining mai produktumának mennyi köze van a blackjazzhez (jelentsen bármit is ez a kifejezés), döntse el mindenki maga, a nagy megfejtések helyett azonban olykor egy kis élő őrület is megteszi.

Egy David Gilmour-koncertet az ember nem szívesen hagy ott idő előtt, én sem voltam képes ezt megtenni, mire viszont a Corvin moziból aznap este a Dürer középső termébe átértem, a bemelegítő szerepben fellépő pozvakowskinak már nyomát sem lehetett felfedezni. Sajnáltam ezt, hiszen bár ők sem otthon hallgatós banda nálam, ide a maguk módján remekül passzoltak, minőségi felvezetésként a Shining által menetrendszerűen kínált kergeség elé. Így viszont rögtön a segéderők hiányában roadként is funkcionáló norvégokkal szembesülhettem, akik mögé ezekben a pillanatokban húzták fel a már ismerős sárga-fekete, zenekari logóval ékesített háttérvásznat. Az Ihsahn köreiben is számos alkalommal megfordult vezérbohóc szaxis, Jørgen Munkeby a szokásos profizmusával irányította a munkálatokat, nála az időzített agyelhagyás rendszeresen a koncert második percében következik csak be.

Hatalmas volt tehát a kontraszt számomra egy estén belül, de én kifejezetten szeretem és bírom az ilyesmit, az áthangolódással nem is akadt különösebb gond. Annál több az elején a hangzással, amiből azonban nagyon hamar összeállt egy olyan kompakt kis mix, amilyet emlékeim szerint annak idején az A38-on a fellépés legvégére sem sikerült kikalapálni. Ebben pedig immár tökéletesen érvényesülhetett, hogy a Shining másik alapembere a frontember mellett bizony Tobias Ørnes Andersen dobos, aki szintén Ihsahn mellől, illetve a Leprousból lehet ismerős, de most már jó ideje egyértelműen ide tartozik, ami önmagában hatalmas nyereség Munkebyéknak. A hatalmas dobolás és a rettentő intenzitás mellett a többi hangszeres teljesítménye nagyjából el is veszett a cséphadarásban, általános meglepetésre azonban most a változatosságra sem lehetett panasz.

A szettben az urak három új tételt is elrejtettek, sőt, a móka az In The Year 2525 (!) mosolyra késztető intrója után rögtön az Everything Dies-szal vette kezdetét. Valódi különlegességként, roppant kellemesen törte meg a koncert hangulati ívét egy másik új tétel, Hole In The Sky címmel, amely egy egyszálzongorás ballada, amúgy Shining-módra: dallamos ének, samplerek, és a végére azért egy kis begyorsulás sem marad el. Az áhítatos perceket aztán a korai évek ritka hírmondója, a Healter Skelter rögtön olyan erővel zúzta szét freejazz megoldásaival, hogy az érzés már-már valóban a fizikai fájdalommal volt rokon. Munkeby sűrűn váltogatta a szaxofont és a gitárt, ahogy azt tőle megszokhattuk, szintén láttuk már tőle, hogy riffelés közben a crowdsurfing sem lehet akadály, míg egyedi arcberendezésű gitáros társai szépen támogatják az ámokfutásban.

Szóval a Shining, köszöni szépen, továbbra sem lassít, korábbi formáját átmentve támad a konformitás minden csírájára. Nem mindennapi élmény egy különc kis csapattól – a hatás pedig nem marad el, csupán az adagolásra kell ügyelni mindenkor.

Fotók: Bands Through The Lens