Shock!

Alapvetően nem vagyok nagy rajongója az instrumentális gitárzenéknek – otthon például szinte sosem hallgatok ilyesmit –, mégis, időről-időre igyekszem elcsípni egy-egy gitárhőst élőben, ha épp lehetőségem van rá. Pláne akkor, ha zenéje, illetve az általa előadott színpadi show akkor is élvezhető, ha az embernek kvázi laikusként fogalma sincs róla, mi az az arpeggio vagy a modális skála. Steve Vai amellett, hogy mindent tud a hangszerről, tökéletesen tisztában van azzal is, miként kell igazán szórakoztatni, hiszen David Lee Roth mellett meg a Whitesnake-ben töltött évek alatt az arénarock világába is igen komolyan belekóstolhatott.

Így tehát ez a monstre, csaknem két és fél órát kitevő buli amellett, hogy heves nyálcsorgatásra késztette a műértő, ínyenc közönséget, azt is elvarázsolhatta, aki kis túlzással azt sem tudja, hol kell keresni a nyakat a gitáron. Mondjuk ez pont egy nem is olyan könnyű kérdés, ha már Steve Vairól és legújabb szörnyszülöttjéről, a Hydráról van szó! Steve mester teljes egészében háromnyakú gitárszörnye köré építette fel 2022-es Inviolate lemezét, és saját imidzsét is kissé megreformálva, az alvilág bejáratát őrző, sokfejű mocsári kígyó által inspirált egyedi hangszerre húzta fel produkciójának vizuális oldalát. Amellett, hogy a promófotókon is vele pózol, a lemezborítóra is felkerült, visszaköszön a pólómintákban, és a merchpultban még mini hidra-kitűzőt is lehetett kapni. Így talán alappal gondolhattam azt, a koncert is leginkább erről a háromnyakú gitárról fog szólni. Mivel egyáltalán nem tipikusan, a buli intró helyett úgy indult, hogy a sötétbe burkolódzott, tök üres színpad mögött Vai mitikus szörnyetegeket idéző hangokat facsart elő a gitárból, biztos voltam benne, hogy már az első dalban színpadra kerül maga, az Attrakció. Ehhez képest a Hydra eljövetelére csaknem két órát kellett várni, addig viszont olyan sokszínű stíluskavalkádot kaptunk, amivel csak a mester gitárkollekciójának színei vetekedhettek.

Steve Vai tényleg mindent és bármit is el tud játszani, de kell azért egy megfelelő kísérőzenekar is mögé. A dobos Jeremy Colson (Billy Idol, Marty Friedman, Dali's Dilemma stb.) és a basszusgitáros Philip Bynoe (A-Z, Ring of Fire, Warlord stb.) persze igazi hétpróbás gazemberek, és ezer éve együtt játszanak már Steve-vel, ebbe az olajozottan működő gépezetbe pedig remekül illeszkedett be az új srác, a vállalti jogászból lett rocksztár, Dante „Mr. Biceps" Frisiello, aki a másodgitárosi poszt mellett a billentyűkért is felelt. Mivel a csapat hónapok óta úton van (túl vannak már egy komplett körön Európában és az Államokban, a mostani dátumok után pedig lesz többek között egy újabb amerikai turnéjuk is), mára tökéletesen összecsiszolódott és kiforrott a produkció, így bár kétségtelen, hogy volt, amikor nagyobb nevek játszottak Steve mögött (gondoljunk csak például a 2000-es évek elejére, amikor a „kisegítő személyzetet" bizonyos Donati, MacAlpine és Sheehan urak alkották), kötve hiszem, hogy ez a line-up bármilyen szinten is csalódást keltő lehetett bárki számára is.

Amellett, hogy az este természetesen Steve Vai művészetéről szólt, hősünk nem sajátított ki minden reflektorfényt magának, így mindhárom kísérőzenészének lehetősége volt szólóban is megvillantania tudását, Dantével pedig sokszor szabályos shredder gitárpárbajokat vívtak. És ugyan Steve Vai mellett bárki játéka darabosnak tűnhet kissé, a fiatal srác nem vallott szégyent mestere mellett.

A több mint húsz tételt felvonultató, etalon hangzású buli természetesen az Inviolate-re koncentrált elsősorban, amelynek kétharmada terítékre is került, de tekintettel a szett hosszára, igen komoly merítést kaptunk az életmű korábbi darabjaiból is. Meg persze egy csomó improvizációt, zenei geget és színpadi poént a közönséggel kifejezetten rutinosan és közvetlenül kommunikáló Vaitól. Amellett, hogy a zenészek láthatóan nagyon jól kijönnek egymással, a technikai személyzettel is kifejezetten szoros lehet a viszony, hiszen Steve nemcsak hogy mindannyiukat külön-külön bemutatta a koncert elején, de az egyik szám alatt meglepetésszerűen a három színpadi technikus mindegyike be is sétált egy-egy gitárral a nyakában, és innentől kezdve öten nyomták tovább, előbb koreográfia szerint szinkronban fordítva hátat a publikumnak, majd guggolásban befejezve a dalt.

Ahogy Steve Vai életműve, úgy e koncert is annyira heterogén volt, hogy nyilván mindenkinek más és más jött be leginkább, az viszont tény, hogy a legnagyobb ovációt a buli vége előtt nem sokkal elhangzott Teeth Of The Hydra kapta, ami végre a speckó állványon, letakarva behozott, majd Steve által leleplezett Hydrán hangzott el, és talán mondanom sem kell, hogy Steve maximálisan ki is használta az elmebeteg kialakítású hangszerben rejlő lehetőségeket.

Ezt megelőzően számomra a bluesosabb vizekre evező Little Pretty és az azt követő Tender to Surrender, az akusztikus gitáros Dyin' Day meg az Inviolate címéből adódóan kékes-zöld, sarki fényt idéző színekbe burkolódzott színpadon elővezetett Greenish Bluesa jelentették a csúcspontokat. Meg persze a Bad Horsie, ami akár instrumentális gitárslágernek is nevezhető, már ha létezik ilyen kategória. A ráadás előtti utolsó tétel a For The Love Of God volt, amit meglepetésként a monitortechnikus (illetve szakács, MMA-harcos, gitáros, színész és amatőr operaénekes) Danny G énekével kezdtek el, alaposan meglepve ezzel mindenkit, majd rövid szünet után a Taurus Bulbával zárták le az így csaknem 140 percre hizlalt programot.

Steve Vai láthatóan nagyon elemében van mostanság, hiszen ahogy elmondta, egyetlen lemezét sem fogadta olyan jól a szakma, illetve a közönség a Passion And Warfare óta, mint az Inviolate-et, ráadásul annyit turnéztak már vele eddig is, hogy lassan beléphet a tízmillió mérföldes (ami az Egyenlítő hosszának kábé négyszázszorosát jelenti) klubba. Ez az elégedettség, fesztelen lelazultság a dalokat mozgásával, grimaszaival szinte előadó, folyamatosan mosolygó faszi minden egyes mozdulatából látszott. Az ilyesmi pedig hamar átragad a közönségre, így biztos vagyok benne, hogy aki eljött, hatalmas élménnyel gazdagodott.

Fotó: Máté Éva