Shock!

A tavaly novemberi Obituary / Exodus / Prong után szinte napra pontosan egy évvel, idén késő ősszel is ismét eljutott Budapestre egy tökéletes csomag, amely műfajilag még egységesebb is a 2016-osnál. Igen, ebből a hármasból is mindenki többször járt már Magyarországon a fellépők közül, de ezeket a csapatokat mindig jó látni, szóval itt eleve nem lehetett kérdés a sold out, ami aztán jóval a konkrét dátum előtt össze is jött. Külön öröm, hogy ezúttal még a triász élőben hagyományosan problémás elemének számító, állandó hangzás-bénázásáról híres Testament is a tőle telhető legtöbbet hozta. Papíron tehát alapból minden adott volt egy tökéletes thrash-estéhez, és a résztvevők szerencsére valóra is váltották az előzetes reményeket.

A Death Angelről mi is sokszor leírtuk, hogy a világ egyik legintenzívebb koncertzenekara, és aki valaha is látta már élőben Mark Oseguedáékat, szintén tisztában van ezzel, így a Barba Negra már gyakorlatilag a 19.30-as, pontos kezdésre megtelt. A Bay Area egyik alapbandája a szokásos puritán stílusban, mindenféle különösebb teketóriázás nélkül csapott bele bő háromnegyed órás műsorába a kimértebb tempójú, ám ökörként húzó Father Of Liesszal – érdekes választás, de szerintem kimondottan jól működött, főleg, hogy a dal is baromi izmos, a kiváló tavalyi lemez egyik legerősebb darabja. De az utána következő The Dream Calls For Blood meg a Claws In So Deep is elsőrangú szerzemények, szóval igencsak megadták az alaphangulatot... Az első igazán nagy felhördülés azonban a The Ultra-Violence részleténél következett, amit szokás szerint nem játszottak végig, ám az a pár riff így is megtette a hatását: a Thrown To The Wolves-ra nemcsak a koncert első, hanem az egész este legnagyobb moshpitje alakult ki Osegueda egyetlen mondatára. Valahogy így kell hangulatot csinálni...

Innentől a buli egyből magasabb oktánszámúra kapcsolt. Markék persze gyakorlatilag az első pillanattól fogva a maximumon pörögtek, különös tekintettel a miniatűr frontemberre, aki szó szerint valódi energiabomba, még a szeme is valami egészen különleges tűzzel lángol a deszkákon, de a The Art Of Dying lemez nyitószáma valami egészen valószínűtlenül nagyot ütött, és még ezt is sikerült utána fokozni a Mistress Of Painnel. Valahol vicces, hogy az instru-gigász részletét leszámítva ez a dal képviselte egyedüliként a Death Angel első korszakát, de nekem így sem támadt hiányérzetem, és ahogy nézem, a többség szintén simán elfogadta, hogy a csapat – a tematikus turnékat leszámítva – ma már elsősorban a 21. század lemezeire koncentrál élőben. Ezzel maximum akkor lenne probléma, ha az albumaik nem lennének erősek, de hát marhára azok, az utolsó kettő különösen. És hát ugye ez már egy másik felállás, amelybe láthatóan tökéletesen beilleszkedett Mark, Rob Cavestany és Ted Aguilar mellé a vékonydongájú Damien Sisson basszer, illetve Will Carroll dobos is. Azt mondjuk nem állítom, hogy Damien színpadi karizmája vetekedhet Dennis Pepáéval, a ránézésre folyamatosan az ájulás határán küzdő, de megbízhatóan kalapáló Carroll pedig messze nem játszik annyira izgalmasan, mint Andy Galeon, viszont nem akarok telhetetlennek vagy fanyalgónak tűnni, ez így is perfekt volt.

A hangzás a Barba Negrában mindig kényes kérdés. Elöl természetesen pocsékul szóltak, hátrébb sodródva már okésan, még hátrébb pedig bizonyára nagyon szarul (nem teszteltem le, bocs), mint mindenki mindig ezen a helyszínen. Viszont maga a csapat szokás szerint ezúttal is hozta a formáját, a Malcolm Young emlékére, próba nélkül elővezetett Dog Eat Dog miatt pedig extra dicséretet érdemelnek, már csak azért is, mert nem valamelyik agyoncsócsált slágertémát porolták le. A végére pedig a The Moth maradt, ami finálénak is épp olyan marós, mint lemeznyitóként. Nem tudok mást mondani, a Death Angel továbbra is zseniális élőben, remélem, előbb-utóbb önálló bulival is újra láthatjuk őket itthon.

Az Annihilatornek papíron nem volt könnyű dolga ilyen nyitással, Markék után baromi hálátlan feladat kiállni a színpadra, de a turnécsomag összeállítása ebből a szempontból is okos: Jeff Waters bandája műfajilag abszolút rokon a Death Angellel, de pont annyival közelíti más oldalról a thrasht, hogy az ember már épp ne kezdjen önkéntelenül is hasonlítgatni. Ők is egy friss nótával kezdtek, de a One To Kill után itt azért lényegesen nagyobb volt a szintbeli differencia a King Of The Kill-lel, és a közönség is utóbbival akadt rá igazán Jeffék hullámhosszára. A csapat felállása persze megint módosult a legutóbbi budapesti bulin látotthoz képest – Fabio Alessandrini dobos új arc –, de ezen aligha lepődik meg bárki is, plusz legyünk őszinték: az Annihilator Jeff Watersszel egyenlő, és alapvetően úgyis rá kíváncsi mindenki. Én pedig továbbra is tartom, hogy Dave Padden lelécelése után jó döntés volt ismét visszavenni a mikrofont ahelyett, hogy megint átpasszolta volna valami karizma nélküli zsoldosnak. Ezek úgyis az ő dalai, az ő dallamai, a hang meg lehet, hogy nem száz százalékos, de hát istenem, Randy Rampage vagy Padden sem volt az, Hetfield sem az, Mustaine meg aztán pláne nem. Teljesen rendben van ez így.

A Death Angelhez hasonlóan az Annihilatornek sem jutott túl hosszú játékidő, és ugyan fogadni mertem volna rá, hogy Waters is megemlékezik majd egyik legnagyobb hőséről, Malcolmról, végül mégsem élt a lehetőséggel. A szett így pár kötelező újdonság mellett biztosra ment: az utóbbi évek egyik legjobb Annihilator-dala, a No Way Out mellett még elnyomták az új album agyament, ultratechnikás Twisted Lobotomyját, amit lenyűgözően játszottak, de így sem igazi koncertnóta, ezek mellett pedig volt még Set The World On Fire, Phantasmagoria, nyilván Alison Hell, aztán a végén W.T.Y.D., és kész. Utóbbiakról ugye nem nagyon lehet mit mondani, ezek speed/thrash/power/satöbbi alapművek, amiket mindig perverz élvezettel hallgat az ember, főleg, hogy a főnök gitárjátéka ma is épp olyan lenyűgöző, mint idestova három évtizeddel ezelőtt. De amúgy a többiek is odatették magukat, Rich Hinks basszer és Aaron Homma gitáros is élt, vetődött, rohangászott megállás nélkül. Utóbbi gitárja mondjuk tompábban szólt a kelleténél, de mondom: úgyis Waters a lényeg, aki a szokásos joviális hangulatban vezényelte le a bulit. Szép volt, jó volt, szerettem.

Mit ne mondjak, akadtak kétségeim, mit alakíthat két ilyen nyitóbanda után a Testament, akiket ugyan nagyon is kedvelek, de elég sokszor láttam mindhárom csapatot, és simán ki merem jelenteni: élőben lényegesen hullámzóbb teljesítményt nyújtanak a Death Angelnél és az Annihilatornél. Ezúttal azonban Chuck Billyék is érezhették, hogy ebben a pakkban nem igazán lehet bénázni meg amatőrködni a félúton menetrendszerűen elszálló hangcuccal, miegymással, és annyira jók voltak, hogy szabályosan meglepődtem. Az este második Bay Area-legendája igazi főzenekari színpadképpel, rámpás dobemelvénnyel, feltűnően impozáns és profi fényekkel, füsttel állt ki a deszkákra, de ami még ennél is fontosabb, nyoma sem volt náluk kedvetlenségnek, beleszarásnak: tényleg száz százalékosan odatették magukat. Akár azt is megkockáztatom, hogy sosem láttam még tőlük ennyire meggyőző koncertet.

Pedig egyébként ők sem mentek annyira biztosra a nyitáskor: az első öt dal az utolsó három albumról szólt, és három helyből a tavalyi Brotherhood Of The Snake-ről. Utóbbira a megjelenésekor nem nagyon kattantam rá, de aztán a bulira készülődve megint előszedtem, és most működött, a koncerten pedig tényleg sütöttek a friss témák. A The Pale King különösen, de a későbbi szakaszban elővezetett Strongholddal is nagyot mentek. Egyébként pedig ők is variálták az egyes korszakok dalait, és különösen nagy örömömre szolgált, hogy ezúttal a sajnos nagyon alulértékelt Low címadója is befért. Viszont még ez sem babonázott meg annyira, mint minden idők egyik legfantasztikusabb Testament-nótája, az Electric Crown, amely az egész este csúcspontjának bizonyult számomra. Főleg annak fényében, hogy itt vált végérvényesen nyilvánvalóvá, ami már előzőleg is feltűnt: hogy a néha mogorvának, takaréklángon égőnek tűnő Alex Skolnick nem csak sokkal lelkesebb a szokásosnál, de még magához képest is egészen elképesztően gitározik. A '92-es dal szólója még talán a lemezverziónál is jobban szólalt meg, és aki ismeri ezt a mágikus, többkörös futamot, tudja, hogy ez bizony nem semmi...

Nem akarok olyanokat mondani, hogy Alex vitte a hátán a műsort, mert nem lenne igaz, de tény, hogy ezúttal szinte végig ösztönösen rá kellett figyelnem. Viszont ezt kizárólag az ő dicséretére és nem a többiek elmarasztalására mondom, mert láthatóan az egész banda élvezte a bulit, legyen szó a két főnökről, Chuckról és Eric Petersonról, illetve a zseniális Steve DiGiorgio – Gene Hoglan ritmusszekcióról. Középen, elöl állva a Testament ráadásul kimondottan jól is szólt (hátul tudom, hogy nem), vagyis tényleg semmi sem zavarhatta meg a műélvezetet. Csak úgy sorjáztak egymás után a jobbnál jobb dalok: Into The Pit, First Strike Is Deadly, Eyes Of Wrath, Souls Of Black, The New Order, meglepetésként a szintén '94-es Urotsukidōji instruja, illetve a régebbi nóták közé ékelve a 2012-es Throne Of Thorns, amely még ezek mellett sem tűnt másodrendűnek. Az önálló hangszeres szólókat mondjuk unalmasnak és kötelezőnek éreztem, de lehet, hogy én vagyok rosszul bekötve, az ilyesmit sosem viseltem jól egy élő koncerten. Skolnick mindenesetre némi T.N.T.-idézgetés erejéig szintén szépen fejet hajtott Malcolm előtt, Hoglan meg természetesen egy vadállat, de hát ezt eddig is tudtuk.

Egy ilyen maximális intenzitással pörgő, derűs, jó hangulatú koncert – good friendly violent fun, ugye... – záróakkordjaként a Practice What You Preach és az Over The Wall már tényleg csak a habot jelentette a tortán. Valahogy így néz ki egy komplett műsor, minden résztvevőnek elismerésem, akár ma újranézném az egészet.

Death Angel-fotó: Polgár Péter