Shock!

John Dillinger az Egyesült Államok első számú közellensége volt az 1930-as években: mindenhonnan megszökött, minden bankot kirabolt, és lelőni is csak egy árulás segítségével tudta az FBI. A TDEP zenéje pont annyira őrült, amennyire maga a bűnözőkirály is az volt. Dillinger állítólag egy fekete cipőpasztával bekent fapisztollyal szökött meg egyszer a börtönből, a Dillinger Escape Plan pedig állítólag dobókockával választja ki számai ritmusképletét. Állítólag.

De a kronológiát betartva ejtsünk néhány szót az előzenekarként funkcionáló floridai kútmérgezőkről, a Poison The Wellről is. Az énekest leszámítva nagyon megpróbálta belakni a színpadot ez az emocore brigád, ráadásul lemezminőségben szóltak – látvánnyal, hangzással tehát nem volt baj.
A PTW-n is szépen meg lehetett figyelni, milyen hatással volt a Meshuggah a metal szintérre, legyen szó az USA-ról vagy Európáról. Szaggatott, néha ütemen kívüli riffek, ordítós ének, elvétve egy-egy fogósabb refrén. Sajnos az utolsó, már nagykiadós You Come Before You-t kevésbé ismerem, de az Oppositos, és a Tear From The Redes nóták sütöttek, erőteljesek voltak. A PTW stabilan ott van a poszt-hc, metalcore liga középmezőnyének felső részében, kicsivel több váratlanság vagy ellenkezőleg, még több himnikus dallam viszont jót tenne velük.

Ha azt mondjuk például, hogy a Slipknot megőrül a színpadon, akkor a Dillinger Escape Planre már a míves magyar nyelvben sem találunk megfelelő szavakat. Ez az 5 srác valami olyasmit művelt a deszkákon, ami példátlan a praxisomban. Képzeljük el, hogy a Lipótról kiválasztjuk az 5 legmozgáshiányosabb bentlakót, akiket jó vastag szíjakkal lekötünk egy hétre a székükhöz. Az utolsó nap teleinjekciózzuk őket adrenalinkapszulákkal. És utána eleresztjük őket, mondjuk a Melkweg színpadán. Ehhez az őskáoszhoz képest minden színpadi őrület, legyen szó Corey Taylorékról vagy akár Marilyn Mansonról, végzetesen művinek, megcsináltnak tűnik.

A TDEP beteg gondolata 1997-ben fogant meg három New Yersey-i fiatal fejében. Ekkor még nem volt közöttük a csapat két mai meghatározó személyisége: Brian Benoit gitáros és Greg Puciato énekes. Most viszont már uralták a látványt: Benoit deszkás módjára felugrált (!) a hangfalak oldalára, az erősítők tetejére. Mindezt persze olyan témák hibátlan megoldása közepette, amilyeneket a jazzkonzikban két lábbal a földön is csak hosszú, izzadságos gyakorlás után tudnak kipengetni. Puciato kellően őrült és antiszociális, de nem lehet kétséges, még fejlődnie kell a Mike Pattoni-szintig (kinek nem?). Viszont amit ketten amit a színpad rendezői balján műveltek… Komolyan féltettem a testi épségüket. Ha figyelembe vesszük továbbá azt a tényt, hogy egy ilyen produkcióba beugrani szinte lehetetlen, le kell borulnunk a törött kezű Ben Weinman helyén játszó másodgitáros előtt. Hatalmas memóriaigényű ez a zene - sokat sakkozhat otthon a fiú.

A “Miss Machine Gets Pregnant Tour” (ezt most nem fordítanánk le) programja teljesen vegyesen lett összeválogatva, áttekintés a kezdetektől napjainkig. Amikor a jó kutyák rossz dolgokat csinálnak: ez volt viszont a verhetetlen, a nap fémpontja. A szám felénél átváltanak egy olyan Faith No More számba, amilyenből még Billy Gouldék is csak néhányat tudtak csinálni, a kegyelmi pillanatokban. Hátborzongató.

Az alapprogram egyik zárásaként jött a We Are The Storm (a konferálás szerint a Ride The Lightning – haha). Aztán gyermekünk első koporsójával és a 43 százalékos égési sérüléssel olyan sebeket ütöttek rajtunk, amit azóta is nyalogatunk (illetve ezt a szánalmas képzavart folytatva: kutyaharapást szőrével). Vagy ott volt a Sugar Coated Sour - ilyen unisonókat csakis a Dream Theater csinál (furcsa persze a két bandát együtt emlegetni). Bár a Miss Machine lemezen jóval szellősebb mint a Calculating… (és akkor a hipertömör, nyolcperces Under…-ről még nem is beszéltünk) a koncerten ebből csak néhány percnyi nyugi jutott. Ezek amolyan Cynic-típusú leállások voltak, teljes free-jazz, azóta is gondolkozom, hogyan lehet (gitár)szinti nélkül ilyen atmoszférát teremteni.

Az alig egy órás koncert persze hagyott bennünk hiányérzetet: a feldolgozásokat, a BBC-s felvételen hallott könyörtelen Rebell Yellt, az EP-s Come to Daddy-t simán bevállaltuk volna, de leginkább az eredetileg a mániákus Pattonnal előadott überkedvenc Hollywood Squares-t. De lássuk be, ilyen intenzitás mellett minden további perc már veszélyeztette volna az előadóművészek egészségét. Minek is maradtak volna, ez a közönség már harcképtelenül a lábaik előtt hevert.