Shock!

Én a Mars Voltát nagyon félreértettem, de nem baj, ezekből tanul az ember. Kezdjük azért az elején: a koncert helyszínéül szolgáló Brixton Academy régóta mozgatta a fantáziámat, volt egy kalózkazettám például az ott felvett hivatalos Faith No More koncertlemezzel, meg hát az amerikai sztárzenekarok is – ha már feltétlenül el kell merészkedni hazulról – gyakran választják exkluzív fellépéseik helyszínéül. A kelet-európai emberfia pedig csak olvassa csorgó nyállal a híreket arról, hogyan adják egymásnak a legjobb és legmenőbb csapatok a kilincset ebben az egykori színházteremben London déli részén.

Minket persze elsősorban a legjobbak érdekelnek, de a Mars Volta esetében a minőség mellett a “menőségre” sem lehetett panasz: az új lemez, a Frances The Mute a 100-as Billboard lista negyedik helyén nyitott, ne szépítsük, Amerikában szupersztárok ezek a srácok (megjegyzem, ott átszámítva kevesebb mint 2000 forintba kerül tőlük egy lemez…). Ehhez képest a hatalmas, több ezres Brixton csak mintegy háromnegyedig lett tele, persze pár nappal korábban volt már ott egy telt házas show. A szépen bevilágított terembe viszonylag pontosan időre érkezett meg a nagy tömeg, de a meghirdetett 8 órás kezdésből azért legalább fél 9 lett. Előzenekar nem volt, egy dj szórakoztatta a nagyérdeműt, nekem csak egy DJ Shadow számot sikerült felismernem, a többi nyugis elektronika volt.

Aztán felvonult Omar Rodriguez gitáros hatalmas afro-frizurája, Cedrix Bixler énekes kiállt a színpad rendezői jobbjának szélére (!) és pillanatok múlva valami vaskos instrumentalizmusban volt nyakig az egész zenekar. Bixler tehát jobboldalt bűvölte a mikrofonzsinórt, Rodriguez foglalta el a színpad közepét, és közöttük csoportosult a dobos a basszeros, a billentyűs. Érdekes pozícionálás, a színpad balja ugyanis a zenekari mag mellett megmaradt a két multihangszeres kiegészítő embernek: ők egészen egzotikus hangszereket is bevetve perkáztak, szaxofonoztak, fuvoláztak (!), rumbatököztek, billentyűztek, effekteztek. De semmi trombita. Amit ez a hangszerkavalkád előállított, az az utólagos rekonstrukció alapján az első lemezes Drunkship of Lanterns volt, de ennek talán kicsi a jelentősége, ugyanis az eszeveszett kongázásokkal teljesen behúzták a zenét az erdőbe: mélyűr, káosz, kikerekedett szemek, bőven túl voltunk a fél órán, amikor az első lélegzetvételnyi szünetet engedélyezte a zenekar. A dolog szépséghibája az volt, hogy ahhoz, hogy a különösen az ingerküszöb fölé kevert dob és gitár miatt a hangzás elég zavaró volt, és ami különösen furcsa egy ilyen profi helyen, később is csak javulgatott de helyre nem jött soha. Még a nagy kásán keresztül is nagyon szakított ugyanakkor a Roulette Dares az első lemezről, és szintén onnan édes dallamaival a Take The Veil. A Concertina az EP-verziónál kicsit hosszabb felvezetése megmutatta milyen elképesztő dolgokat lehet művelni egy megfelelően effektezett gitárral.

A kinézetével és balkezes gitárjával Jimi Hendrixet idéző Omar Rodriguez a zenei megoldásokat tekintve azért inkább a Robert Fripp-iskolához tartozik, a soundscape-ek és disszonáns bontások, a gitárból kijövő hangok manipulálásai sokszor megidézték a habókos mester szellemét. A dobos Jon Theodore vadállat módjára dobolta szét a minimálcájgot, hogy aztán pár perccel később lehelletfinoman álljon át jazzes alapokra vagy fifikás progrock ritmusképletekre (ebből a szempontból Cygnus az etalon, annak a vége eddig az év dobteljesítménye). A közönség egy jelentős része persze inkább beszélgetéssel töltötte az elszállós részek időszakait, legalábbis hátrébb, ahol mi álltunk. De figyeltek is azért: egy-egy húzósabb, kézzel fogható részlet kiemelkedését a masszából lelkes tapssal fogadták. Teljesen olyan volt mint egy jazz koncerten, azzal a különbséggel, hogy itt nem feltétlenül szólókat, hanem az egész zenekar teljesítményét díjazták egy-egy közbetapsolással. Eddigre már túl voltunk az új lemezről a lírai Widown és a sodró és zseniális több-szólamú refrénnel felvértezett Cygnus-on, de volt még miben reménykedni (egy L’Viá-ban például…). Koncert vége, jöjjenek a slágerek. De nem, felcsendültek a Cassandra Gemini első, zaklatott hangjai és kezdtem elveszíteni magam alól a talajt. A fő téma először géphang rámondással büntet, Cedric hangja szárnyal, szaxofon sír fel, és már ájulok.

Először azt gondoltam magamban, hát jó, biztos összerántanak egy 15 percet belőle, az önmagukban is értékelhető részekkel. De ismét csak nem. Percről-percre fokozódó döbbenettel hallgattam, ahogy egyre mélyebbre merülnek a Gemini sajátos, különös világába. Amit improvizációnak hittem, kiderül hogy megfontolt terv eredménye, különös jelentőséget nyertek a tölteléknek gondolt részek. Zuhantunk egyik témából a másikba, bolygó körüli pályára álltunk, nézelődünk kicsit, aztán indulunk ki a mélyűrbe. Művészi önállóság és autonómia szempontjából a Led Zeppelin, a Doors, és a John Wettonos King Crimson a mérce – a Mars Volta nem is adja alább. Az már külön szerencse, hogy zenei hasonlóság is van az említettekkel. Ahol egy 30-40 perces jammelés minden dolgok legtermészetesebbike, ahol a művészet nem a rajongói szükségletek rabja, nem konzumidiótáknak szánt konzumtermék – ott kezdődik az igazi Zene. És valójában ez az ami megzavart: a lemezeladási siker, a sajtó támogatása és a közönség összetétele. Minden látszat ellenére persze a Mars Volta egy old school esztétika talaján áll, a mindenki számára megfogható felszínes kapcsolat mellett ez köti igazán, szorosan a hetvenes évek elejéhez, a rock aranykorához.
Tizenöt perc után már kezdek fellélegezni, egyre biztosabbá válik, végigjátsszák ezt a dalt, mintha az életük függne tőle.

“25 wives in the lake tonight/raw bark in the water of the marble shrine” – Cedric először suttogja, majd ordítja végül sikítja. Sikít a gitár is, a szaxofon, majd tust húznak. Elönt minket az az angyali refrén. Már vége a koncertnek, de csak állunk ott, megtalálva és teljesen elveszítve.
“No there's no light/No there's no time/You Ain't Got Nothing/Your life was just a lie”