Shock!

Utálatos dolog késő este mínusz fokokban elindulni, de ha az ember olyan helyre megy, ahol találkozhat kedves ismerősökkel, máris nagyobb kedvvel burkolja magát prémekbe és verekszi át magát a méteres hóakadályokon. Na jó, hóval nem találkoztunk, de hideg az volt. Szerencsére a Süsiben nem, végre egy koncertes hely, amit normálisan fűtenek...

A rémisztő nevű Megazetor volt az első csapat, le is késtük a műsorukat, kb. 4 dalt sikerült hallanunk tőlük. Svédes, erőteljes death metalt bírnak játszani, jók a gitárosok, de még nem teljesen kiforrott a zene, mondjuk nem csoda, fiatalok még. Az út jó, amin járnak, majd a demókritikában részletes kivesézést kapnak. Amire nem ártana ügyelni az, hogy ne csak egy statikus színpadképet nézhessünk, ehhez a zenéhez kötelező lenne mozogni, headbangelni, nagyon. Ezt kevéssé tették meg itt. Igaz kicsi a színpad, de a két utánuk fellépő csapat elég szépen betöltötte a színpadot. Tessék lelazulni. Az utolsó dal egy Testament feldolgozás volt, kicsit szétestek pontosságilag, ezt még kellene gyakorolni picit. Az meg egy jó dolog, hogy a Süsiben úgy tűnik a legismeretlenebb előzenekarokat is hajlandóak megnézni a népek, ellentétben sok más hellyel...

Utánuk jött a Watch My Dying, egy még kézileg gyógyulófélben lévő dobossal. Rég láttam őket koncerten, de már akkor is lenyűgözött az, hogy milyen energikusak bírnak lenni, ez most sem volt másképp. A hangzás is egész korrektnek tűnt (legalábbis elöl, ahol álltam nagyon megdörrent minden, hátrébb nem tudom hogy szólt).

Valahogy a lemezük nem jött be nekem 100%-osan, sok dal tetszik, meg van egy tonna hihetetlenül jó ötlet rajta, de összességében sok dolgot túl töménynek érzek, mintha túl sokat akartak volna - annak ellenére, hogy némelyest egyszerűsödött a zenéjük az előző felvételeik óta. Ennek ellenére a koncert félisten volt, élőben meggyőztek. Lehet, talán ennyi a titka az egésznek?...
Feszes, precíz hangorkánt zúdítottak ránk, olykor egy darab headbangelő embercsomó voltak, főleg a vokalista, Gábor az, aki egy percre sem tud megnyugodni, hol hajzuhatagába burkolózott fejrázva (sikerült is összegabalyodnia az egyik gitárnyakkal, amúgy meg legtöbbször úgy nézett ki, mint Hogyishívják kuzin az Addams Familyből) vagy megszállott dervisként rohangált fel s alá a tenyérnyi helyen. Egyvalami nem tetszett nála: ne akarjon dallamosan énekelni, az egyszerűen nem jó. Nincs énekhangja a srácnak egyáltalán, nem lenne szabad ezt erőltetni, mert kb. olyan, mintha egy kisegér énekelt volna valami ultrabrutál zúzdára. Komolytalanná teszi saját magukat. Az üvöltései, egyéb nem tiszta éneklős hangjai rendben vannak teljesen, maradjon csak annál.

A közönségre is átragadt a lelkesedés, vagy a közönség lelkesedése ragadt a zenekarra?... Az egyik legnagyobb ováció a süssfelnapos dalt fogadta, a grindos nóta meg valami olyan fülsértő, de mégis felszabadítóan energikus volt, komolyan olyan érzésem volt, mintha hangok segítségével óhajtaná a zenekar lemészárolni a közönséget. Eszenyi Iminek sikerült elszaggatnia a legvastagabb húrját a bőgőjén, aztán az ott lógott szépen, dizájnosan a koncert végéig.
Megérdemelten mondják rájuk sok helyen, hogy a hazai legjobbak egyike.

A Wackor kicsit szétesett bulit adott, betudva pl. annak, hogy SzléjerCsabi nem látott a náthától, és hiába gyógyította magát mindenféle titkos nedűvel, nem volt az igazi. Ennek ellenére nem bírtak nem tetszeni. A szokásosnál is lököttebb konferálást kaptunk ex-szakálltól, aki Miki névre hallgat leginkább, és aki legalább tíz éve fiatalodott így szőrtelenül. Az sem tudott zavarni, hogy ők sem tudták melyik dal után mit is akarnak játszani, valahogy náluk nem megy a zene rovására a poénkodás, mert attól még odacsapnak, nem is kicsit és nem mennek át azon a vékony határon, ami már erőltetett lenne. Így inkább a közönség arcára fagy a vigyor, komolyan nekem a végén már fájt a nevetőizmom (vagy mim...).

Miki sem volt most topon, hol kihúzódott valami madzagja és nem szólalt meg a gitár, hol ő késett, de elnézzük neki. Összevissza játszottak a lemezükről, meg volt demós dal is, meg feldolgozások is (pl. Moby Dick, ami egy feldolgozáslemezre készült, de jó kis átirat lett, ütött nagyon!), a végén az egyik Pantera dal, amit a 12-i Dimebag emlékest miatt tanultak meg. A vége bewackorosodott, nahát.
Jól lehet a koncertjükön szórakozni, táncolni, mozogni, ugrálni, nevetni, léggitározni akár. És képzeljétek, Küki többször mosolygott az este folyamán! Döbbenet!
Rosszkedv, depresszió ellen szedjen Wackort!

További fotók:
Wackor
Watch My Dying