Erre a bulira tényleg full spontán estünk be (na jó, kábé délután 4 körül merült fel bennem, hogy csak le kéne menni, ha már észrevettem, hogy aznap van), tehát nagy rákészülésre esély nem volt, pusztán annyit gondoltam csak végig, hogy öt éve tökre tetszett a roncsbáros buli, ami akkoriban a neves zenekari tag miatt volt kisebbfajta szenzáció. Ugyanakkor másra nem nagyon emlékeztem a koncertről, mert utána sem hallgattam túl sok Walking Paperst, talán az Andorunk által méltatott tavalyi lemezt párszor, de az sem szolgáltatott túl sok támpontot, mert végül teljesen mást kaptam, mint amire amúgy számítottam volna.
Mi maradt meg ugye 2014-ből? Kábé annyi, hogy ez egy jó kis grunge/pszichedelia/retro zenét játszó banda Seattle-ből, a rockos dolgokat kellően kihangsúlyozva és saját jogán (értsd: nem Duff nevével eladva) is érdemes a figyelemre. Ezt sugallja a WP2 kritikája is nálunk, és teljesen meg is elégedtem volna ezzel, pláne, hogy a Grungery is benne volt a koncert szervezésében, amire kábé nulla promóval is szép számban megjelentek a népek az amúgy elég korrekt helyszínnek bizonyuló Instantban. Aztán lemegy az ember a bulira egy kellemes nyári este, kikéri a jeges fröccsét, és akkora bluesrock-partit kap az arcába, mintha nem a pesti Bulinegyed izzó betondzsungelének emblematikus nagyvárosi angol legénybúcsú-paradicsomába érkezett volna meg, hanem New Orleans legfülledtebb rockklubjába sodorta volna a langyos mocsári szél.
Persze „igazi" grunge-ból is kijutott, ha nem is bőven, de kellő mennyiséggel ahhoz, hogy megidézhető legyen Seattle '90-es évekbeli aranykora is. Az Alva a magyar színtér sokat próbált veteránjaiból áll, és bár a Flop zenekart magam is kedveltem, nem kicsit lepődtem meg a cikk írásakor azon, hogy a maga idejében sokat hallgatott Torso lemezük is több mint tíz éve jelent meg – viszont, míg azt pikkpakk megtaláltam streamelt formátumban, semmit nem sikerült ily módon fellelnem az Alva-dalok közül (persze, ez lehet, hogy az én bénázásom). Nagy kár, mert szívesen visszahallgattam volna a koncerten felcsendült dalokat (tudom, hogy volt újságmelléklet, de CD lejátszására alkalmas eszközöm gyakorlatilag nincs is már itthon), amelyek (hogy-hogy nem), az élvezettel újrahallgatott, fentebb említett, talán kultikusnak is mondható lemezanyag hatását hordozzák magukon emlékeim szerint, természetesen a nagy mestereké mellett. Hozzáteszem, kellően metalos is az összkép, de egyéni íze is van, Kövi Lóránt és a zenekar tehát abszolút meggyőzően – és méltóképp – debütált, pedig biztosan benne volt a zabszem a seggükben a főbanda miatt (akik, ha minden igaz, maguk választották őket helyi supportnak).
A Walking Papers tehát, ahogy fentebb is írtam, nem kis meglepetést okozott számomra, illetve azok számára, akik hozzám hasonlóan nem voltak jelen a tavalyi A38-as koncerten. Feltételezem, hogy – mivel itt a közönség nagy része törzsrajongónak tűnt – ott alapozták meg igazán itthoni hírnevüket, és hogy akkor már a most látott formát hozták. Mint mondottam volt: szó sem volt cipőbámulásról, depizésről, világfájdalomról és hasonlókról, úgy nyomták, mintha frankón délről érkeztek volna, és nem a zord Seattle-ből. Persze jól tudjuk, hogy a város nem kevés, igen sokféle műfajban tevékenykedő, ismert zenészt adott a világnak, mindig is gazdag színtere volt tehát, és talán pont ez a sokszínűség az, ami leginkább jellemzi a Walking Papers muzsikáját. Persze az sem kizárt, hogy Gregor Lothian szaxofonos leigazolása adott másféle ízt a zenének, behozva a funkot meg egy csomó lazaságot, de az is lehet, hogy az élő keverés miatt volt más érzete a dolognak, mint lemezen. Szellősebben, bluesosabban szóltak ugyanazok a dalok itt, amik a WP2-n visszahallgatva is modernebb, borongósabb hatásúak – az orgona a lemezen inkább Doors-párhuzamokat eredményez, élőben viszont, legalábbis az Instantban, ezerrel dörgött a Hammond, ez pedig a fúvóssal kiegészülve tényleg kicsit southern irányba vitte el az egészet, és ez csak jót tett neki. Néha tényleg olyan érzésem volt, mintha mondjuk a Kéknyúl zenekar játszana grunge-feldolgozásokat vagy fordítva, olykor némi Joe Cocker-hangulat vagy egy kis Black Crowes is befigyelt, minderre pedig Jeff Angell pimasz hangja tette fel a koronát és összességében piszok jó kis mixszel hívta táncba a publikumot – néha szó szerint. A régi jó, általunk is sokszor használt közhely szerint: ehhez amerikainak kell lenni, és kész – akkor az ilyen zene ellenállhatatlan természetességgel jön a tehetséges zenészekből, ösztönösen, lazán, profin. Századik, ezredik példája annak, hogy a műfaji határoknak semmi értelme.
Nem tudom, hogy az elfoglalt eredeti ritmusszekció cseréje pontosan mikor történt meg (gondolom, Duff a Guns miatt nem tudott már turnézni, bár a lemezt tavaly még befejezte a bandával), de itt – bár nyilvánvaló volt, hogy Angell és a billentyűs Benjamin Anderson a főarcok – semmiféle hiányérzete nem lehetett senkinek. Pláne, hogy Duff biztos nem ragadott nagybőgőt soha, ahogy tette azt Dan Spalding, és Will Andrews ritmusai is izgalmasabbak voltak, mint a lemezes, szintén nem gyenge, Barrett Martin általi dobjáték. Tristan Hart Pierce pedig lehet, hogy egyelőre csak turnégitáros (lemezen Angell gitározott fel eddig mindent), de szerintem a jövőben rá is ugyanúgy érdemes lesz majd építeni a kreatív folyamatok során, mint a szaxofonos-perkás kollégára – a kereteket mindketten csak tágítják, és a Walking Papers egyik erőssége pont ez lehet a jövőben is: változatosság mindenek előtt. Remélem, ők is hazajárnak majd hozzánk, minden jó zenei ízléssel rendelkező ismerősömnek (na nem mintha olyan sokan lennének) ajánlani fogom koncertjeik látogatását.
Fotó: Máté Éva
Hozzászólások