Shock!

Az önéletrajz-jellegű zenészkönyveket általában kedvelem, de az újságírók által írtakat már sokkal kevésbé. Persze tudom, hogy előbbieket is újságírók írják, illetve szerkesztik és véglegesítik, de természetesen nem erre gondoltam, hanem az olyan típusúakra, amelyekben a szakértő szakért, mert általában a neves (?) külföldi – vagy akár magyar – kollégák inkább észt osztanak és saját szubjektív véleményüket erőltetik. Emiatt ehhez a kötethez is fenntartásokkal közelítettem, de belelapozva aztán úgy gondoltam, megér egy próbát és ki is derült: az A Kind Of Magic valóban a szabályt erősítő kivételekhez tartozik.

Valahogy egyébként a vaskos terjedelem is bizalomgerjesztőbbnek tűnt az átlagnál: ekkora böhöm kiadványt csak nem írnak már tele hülyeségekkel. Persze ilyenkor még mindig ott a kérdés, hogy milyen a fordítás, de már most elspoilerezem, hogy Végh Orsolya teljesen jól ráérzett Mark Blake ironikus-szarkasztikus, nagyon angol írói stílusára, ami természetesen a Queen szellemiségéhez is kiválóan passzol. És bár a jó Mark sem mentes a szubjektivitástól, ha éppen oda is szúr egy-egy általam esetleg kedvelt lemeznek vagy dalnak, azt is úgy teszi, hogy süt róla: érti, ismeri. Mint ahogy a Queent is, tényleg szó szerint A-tól Z-ig.

Blake amúgy tényleg szaktekintély szűkebb hazájában, 1989 óta publikál neves angol pop/rock-magazinokban és írt már könyvet a Pink Floydról, a The Who-ról és Peter Grantről, a Led Zeppelin menedzseréről is (sajnos ezek nem jelentek meg magyarul tudomásom szerint, de ez akár még változhat is a jövőben), tehát valóban elmondható, hogy képben van a kortárs színteret illetően. Queen-témában ez már a második munkája, az első egy teljes biográfia volt, ezúttal pedig tényleg szótár- vagy enciklopédiaszerűen szeretett volna betekintést nyújtani a zenekar életébe, de mellőzve egy ilyen kötet általánosan száraz unalmát. Épp ellenkezőleg: az ábécésorrendbe szedett témakörök csapongó, mégis koncepciózusan összeszedett anekdotázásra adnak kiváló lehetőséget, így a kötet könnyedén olvasható akár kisebb adagokban, más könyvvel párhuzamosan is, és mind a fanatikusok, mind a sima szimpatizánsok, de az angolszász könnyűzene története iránt általában érdeklődő, akár még a Queent nem is különösebben kedvelő olvasó számára is tud újat és izgalmasat nyújtani.

Ha csak a saját példámat veszem, én elég jól ismerem az életművet, olvastam pár könyvet, láttam a fontosabb dokumentumfilmeket, tetszett a Bohém rapszódia és az itt olvasottak között is volt pár sztori, amit már ismertem – mégis, lenyűgözött, hogy mennyire alapos részletességgel, műgonddal, sőt, őszinte szeretettel és tisztelettel rakta össze Blake a fejezeteket, és mennyire nem maradt ki szinte semmi, ami a bandával kapcsolatos lehet. '60-as-'70-es évek Angliája, társadalmi tabló (kor- és kórkép, ugyebár), család, iskolák, korábbi zenekarok, példaképek és egyéb inspirációk, konfiktusok, ismeretségi-baráti kör, a mindenkori menedzserek, producerek és turnéstáb részletes bemutatása, konkrétumok az üzleti hátteret és döntéseket illetően satöbbi – hát így higgye bárki, hogy sokat tud kedvencéről! Mindez pedig, ahogy már említettem, rendkívül szórakoztató stílusban tálalva, én legalábbis jókat nevettem néhány személyes kedvenc fejezetemen. Ilyen például a John Deaconnel foglalkozó „szócikk″, amelyből pontosan olyan, kissé autisztikus személyiség rajzolódik ki, amilyet a basszernek elképzeltem, ráadásul a leírás sok mindenben hasonlít egy régi barátom jellemvonásaira, aki egyébként legszórakoztatóbb ismerőseim egyike. Vagy ott van az 1992-es emlékkoncert, amelyről kiderül, hogy a színfalak mögött valójában tele volt baromi kínos pillanatokkal. Ezeken Freddie is röhögött volna. De minden sorlemezről és a fontosabb, valamint az alulértékelt dalokról is van külön megemlékezés.

A fordításra visszatérve pedig: bár rákerestem Orsolya egyéb munkáira, más rocktémájút nem találtam, sőt, arra vonatkozólag sincs adat, hogy ő maga milyen zenét szeret, mégis hozzáértőnek tűnik a magyarítás, tehát vagy sokat kutatott, vagy rajongókkal konzultált, ez csak hozzátesz a kötet általános külső és belső igényességéhez – néhány elütésen kívül a szerkesztést illetően sem találtam hibát. És nemcsak a Queen, hanem a teljes színtér tekintetében sikerült visszaadni Blake „képben levését″. Persze kicsit megmosolyogtató, hogy – valószínűleg a filmcím miatt – a dalt is következetesen Bohém rapszódiának írja a könyv, de ez is csak azért, mert végül is a többi szám is szerepelhetne magyarul, ahogy annó a Rádióújságban a teljes lemezeket lejátszó műsorok ismertetésében. Nemigen lehet tehát tökéletesebb karácsonyi ajándékot elképzelni egy rajongó számára – olvasás közben pedig tökéletes társ lehet egy-egy üveg Millionaire Waltz vagy Bohemian Lager (vagy akár Killer Queen) vagy a nemrég újrakiadott, temérdek érdekességet tartalmazó The Miracle album, amelyről többek között az is kiderül, hogy milyen lett volna a Breakthru élő verziója. (Repertoárra vele az Adam Lamberttel játszott műsorban, de azonnal!)