Shock!

Szerintem nem volt tökéletes Cutter első, magyar fordításban megjelent könyve, a Mélység, viszont elegendően közel állt hozzá ahhoz, hogy utóbb gondolkodás nélkül beruházzak a kanadai fickó újabb kötetére. Pláne indokolt a bizalom olyas időkben, amikor a szerző mesterei közül Clive Barker már leginkább csak fantasyben utazik, és korábbi karaktereit is ebbe a környezetbe helyezi át, Stephen King pedig éppen sokadvonalas, nem véletlenül kiadatlan novelláival rohamozza a sikerlistákat. A falka irányából visszatekintve még inkább világos, hogy hol marad el a teljes sikertől a Mélység, ráadásul most Craig Davidson legújabb írói álnevének legelső – ám azonnal díjnyertes – munkáját tartjuk a kezünkben, ami mégis újfent maximális hódolatra késztet.

A magyar kiadás fülszövege A legyek urát és egy lopakodó gonoszt emleget, ami azon túl, hogy félrevezető, totális marhaság is, hacsak azt nem vesszük, hogy a főszereplők lényegében valóban gyerekek, akikre egy kiismerhetetlen, halálos veszedelem támad. Ezek a fiatalok ellenben a maguk módján tökéletesen ártatlanok, saját karakterük ilyen részletes felépítése is csupán ahhoz szükséges, hogy motivációikat és reakcióikat jobban megérthessük, ezáltal pedig tökéletes regényhőssé válhassanak. Cutter két szálon – „valós" időben, illetve az események nyomán született jelentéseket/újságcikkeket idézve – gombolyítja le a történéseket, így igen hamar megismerjük a srácok előtt végig rejtve maradt háttérinformációkat, és persze sejtjük már a végkimenetelt is.

Nyilvánvalónak látszik, hogy Cutter/Davidsonnak valami alapvető problémája lehet a gátlástalan tudósokkal, a Mélységhez hasonlóan itt is találkozunk e faj egy díszpéldányával, több párhuzamot a két könyv között azonban aligha lehet vonni. Egy csonttá fogyott ember vetődik partra azon a szigeten, ahol egy cserkészcsapat és vezetőjük éppen a szokásos tréningjét tartja. A koncepció része, hogy a szigetre se mobiltelefont, se egyéb „világi" dolgot nem hoznak magukkal, elszigeteltségük ezáltal teljes, és idővel feloldhatatlanná is válik. Ahogy említettem, előzetes informálódás nélkül, gyakorlatilag vaktában vetettem rá magam A falkára, pedig ha az ellenkező sarokban lapuló „gonosz" természetével tisztában vagyok, mindezt (legalább) kétszer is meggondolom.

Nem szándékom spoilerezni, azt Cutter önként megteszi helyettem már a könyv elején, de pont a fentiek miatt kérem a parazita férgekkel bensőséges viszont kevéssé ápoló olvasókat arra, hogy fokozott óvatossággal járjanak el e helyen. Amíg a Mélység leginkább nyomasztó és félelmetes volt, addig itt amúgy Dolog-módra térdig gázolunk az emberi belsőségekben, ehhez pedig különösen jó gyomor kell. Mondanom sem kell talán, hogy megéri leszegett fejjel végignyomulni a kötet legdurvább részein is, hiszen A falka újfent remekmű a biohorror műfajának olyan kimagaslóan tehetséges fanatikusától, akit a recenziók máris a kortárs klasszikusok közé pozicionálnak. Ezzel pedig én is maximálisan egyet tudok érteni, hiszen ennyire meggyőző „bemutatkozással" a legritkább esetekben találkozunk.

Amivel kapcsolatban itt és a Mélység kapcsán is kritikával élhetnék, az mindössze a fiatalos hév, amivel Cutter annyi borzalmat sűrít 400 oldalnyi szövegbe, amennyit az elbír. Itt ráadásul még ezzel sem elégszik meg, és az eredendően pusztító állapotokat egy plusz csavarral fejeli meg – az egyik főszereplő látszólag indokolatlan, kegyetlen „átváltoztatására" gondolok. A fiatalok meglepően felnőttes reakciói állnak szemben itt egy érzéketlen, tökéletesen embertelen ellenféllel, a könyvben előre haladva egyre nagyobb részletességgel megszellőztetett végkifejletnél pedig sokkal tanulságosabbá válik az út, amelyen odáig eljutunk. Aki olvasta a Mélységet, és mégis felteszi azt az itt abszolút banálisnak tetsző kérdést, hogy „Lesz-e hepiend?", attól csak annyit kérdeznék: „Szerinted?".

Ez itt valóban a legsötétebb rémálom, a legembertelenebb disztópia, ami emberi aggyal kigondolható, és bár a háttérben munkálkodó szándékról nem tudunk meg mindent, így is sokkal többről értesülünk, mint szeretnénk. A falka a remény utolsó szikráit is kioltja, ám mégsem értelmetlen végigolvasni. Sőt, az étlap utolsó fogásához méltóan, igazi csemegével van dolgunk.