Ami a Linoleum EP-vel elkezdődött, az befejeződni látszik (?) a Road Salt Two lemezzel, amely a tavalyi Road Salt One egyenes ági folytatása. Pontosan ezért nem döbbenhet meg senki azon, hogy az itt hallható zene egyfajta pulzáló ikertestvére az előző lemez dalainak. Mindehhez ugyanazt a puritán, „ott zenél a szobádban a zenekar" megszólalást kapjuk, ahol természetesen minden kristálytisztán, konkrétan fület gyönyörködtetően hallatszik. Nem tudom elégszer ismételni magam, mennyire szimpatikus ez az élő, a zenét kiszolgáló és nem azon uralkodó, lüktető hangzás.
Nem hiszem, hogy bárki fennakadna azon, hogy bizonyos témák és dallamok visszaköszönnek, a Mortar Grindot meg konkrétan barátként üdvözölhetjük. Amilyen könnyen megszerettem a Linoleum EP-t, a Road Salt One annál nehezebben adta meg magát, így az új lemezzel óvatosan is bántam. Az első ismerkedés után hagytam neki időt, gondolkodjunk mindketten, mit is akarunk egymástól, aztán amikor egy óvatlan pillanatban újra egymásba botlottunk, menthetetlenül magába szippantott a Road Salt Two forgataga. A zenei világ talán még játékosabb (még hippisebb), musicalesebb és filmzenésebb, mint korábban, noha ezekre a stílusjegyekre nem most csodálkozhatunk rá először náluk. A lemez legtöbb dalában megbújik egyfajta hívogatón fülledt hangulat, illetve mellette a játékosság is, arra meg nagy tétben fogadnék, hogy a Conditionedről mindenkinek Lenny Kravitz Are You Gonna Go My Way című felejthetetlen slágere fog beugrani.
Az sem hiszem, hogy egetverő újdonság lenne, mennyire vonzódik Daniel Gildenlöw a musicalekhez, és bizony Andrew Lloyd Webber Jesus Christ Superstarja (az Ian Gillan-féle változat) egészen biztosan a kedvencei között lehet, hiszen nem egy dal hangulatában, felépítésében, vokálmegoldásaiban akár annak a lemeznek a bónusza is lehetne. Hogy ne csak musicalekben gondolkodjunk, hanem Ennio Morricone felejthetetlen westernfilmes alkotásait is megemlítsük, ahhoz elég meghallgatni a To The Shoreline-t, amelyről egészen biztosan te is a naplementébe lovagló borostás cowboyokat fogsz vizionálni, természetesen szélesvásznú változatban. Giccsesnek tűnhet, és valóban az is, mégis működik.
Mivel mindegyik számnak más a karaktere, nehéz kimondottan csúcspontokat kiemelni, hiszen mindegyikben találni valamit, ami miatt pont az lehet A Kedvenc, de néhány dal így is elsőre kiugrott valami miatt. Az egyik a 1979, melynek hosszát igazán nem vitték túlzásba (2:53), de ebbe a megindító lírai dalba annyi szépséget sűrítettek zeneileg és szövegileg, amit manapság féltőn érdemes óvni. Rögtön utána a katartikus The Deeper Cut forgatja meg a reszelős kést a lelkedben, jó mélyen és hosszan – ilyen címmel mi mást tenne? Mindezek mellett a már korábban említett játékosság is megbújik a dalokban. Az Eleven második felében a jammelés talán valóban jammelés, és nem előre megkomponált hangok sokasága, a The Physics Of Gridlock meg tömény '70-es évek (érdekes, hogy egyre több zenekar idézi fel mostanában ezt a hangulatot), a végén Daniel átvált francia nyelvre és ezzel a dalt is elviszi valami bizarr sanzon felé. Azt talán említenem sem kell, hogy ismét elképesztően ragadósak az énektémák, elég, ha egy-két alkalommal meghallgatod a dalokat, könnyedén fognak doromboló macskaként hozzád simulni.
Sokkal közelebb érzem magamhoz ezt a mai Pain of Salvationt, mint a BE sokkal művészibb, ám ezáltal jóval lilább világát. Bizonyára van, akinek meg ez „sok", és ez valóban nem az a rockzene, illetve metal, ami a kezdetekkor volt, de erre meg azt mondom: hála az égnek, nem félnek a fejlődéstől, még ha az cikkcakkos ösvényt jár is be. Nem állítom, hogy egykönnyen utat találhat hozzád ez a zene, ha még csak most ismerkedsz velük, ám amennyiben hajlandó vagy rászánni némi időt, garantáltan értékes kincsesbányát tudhatsz majd magadénak.
A Pain of Salvation október 18-án az A38 Hajón koncertezik a Livesound szervezésében.
Hozzászólások
Köszönöm, én is úgy érzem, sajnos túl találó a párhuzam, a zenekarok egocentrikus frontembereinek viselkedése és az általuk vezetett zenekarok sorsa/irányvonala között.
Mastodon? Igen, nem kevés benne az érzelmi töltet, de másképp. Kb. olyan, mint a Kyuss. Vagy ráérzel vagy nem de nagyon sok benne az érzés és a lazaság (természetesen a keménység és a komplexitás mellett.)
UI: Kíváncsi leszek ki meri felvállalni a kritikát a Shock-on a Mastodon - The Hunter- ről, remélem az Oravecz / Nagy párosból valaki. :) 10/10-es album.
Amúgy a Geoff Tate, illetve QR párhuzam szvsz abszolút találó.
(Azt mondjuk muszáj megjegyeznem a védelmükben, hogy élőben ettől függetlenül mindig kurva jók voltak)
Mellesleg, ha én olyan kommentelő lennék, aki elvileg odavan a prog lemezekért, de sok év után se tud különbséget tenni a Pain of meg mondjuk a DT féle progreszív zene között, nos, nagyon kellemetlenül érezném magamat. Most komolyan, bántás nélkül, de az új Mastodonnál érzelmi töltet? Főleg, hogy ezzel szemben. Melyik bolygón?
A PoS eddig is viszonylag sokat kért a hallgatótól, az életművüket nézve pedig egyre többet, nincs ezzel gond.
Azt én sem, de eddig sem ettől volt izgalmas a zenéjük.
Ha vannak, akiknek tetszik, rendben van, de én még úgy sem találtam benne egyetlen nekem tetsző dalt sem, hogy tényleg próbáltam sokat hallgatni és megszeretni. Koncertre sem megyek (a setlisteket látva), remélem, a következő CD újra tetszeni fog.
Az Opeth ment hasonló irányba, szintén gyengébbet alkotott, mint számítottam rá, de ott van azért 1-2 zseniális téma.
Ez egyáltalán nem így van. Sokkal kevésbé tartanám "izgalmasnak" a zenét, ha nonsop szólózna valamelyik hangszeres. Hallgassátok meg fülessel, egy csomó minden ott jön csak ki.
Szerintem a PoS-ra már rég nem progresszív bandaként kéne gondolni, hanem simán egy jó zenét játszó bandára, akik mindig azt csinálják, amihez éppen kedvük van és amiben éppen ki tudnak teljesedni. Amellett, hogy imádom a TPE, Remedy Lane korszakot, ugyanannyira kedvelem a Scarsick (bár ez véleményem szerint az előbb említettekhez simán befér) és a RS I-II albumokat is, rég nem érdekel, hogy mennyire kemény az amit játszanak, ha jó, akkor jó.
Amúgy a Road Salt two első hallgatásra nem tetszett annyira, sőt magamban halkan a leggyengébb PoS albumként emlegettem, de negyedik-ötödik hallgatásra elkezdtek körvonalazódnia a dallamok (mind ének és gitár), elkezdtek megjelenni a rejtettebb szépségei, és egyre inkább szívott magába. Ha valamit feltétlenül ki kell emelni mint fő pozitívum, akkor az a dob. Nagyon ritkán hall az ember ennyire szívből jövő püfölést, ez még a prog fanoknak is ínyére lehetne...
Úgy látom, akkor az igazán izgalmas megoldások elvesztését azért te sem vitattad. :)
15 eve ugyanaz a lemez?! na ez is eleg feluleletes megallitas volt# Majd meglatjuk 3-4 album mulva, ne egy 25 eves zenekarral hasonlitsuk oket ossze. A POSnak eddig 7-8 albumbol 3 kapasbol mar haat maradjunk annyiban akkor, hogy nem maximalis teljesitmeny:) es akkor finoman fogalmaztam.
Senki enm varna tokugyanazt mint az elso 3 album, de azer midnent ne nyaljunk mar be fejlodes cimszo alatt, meg leborulni a muveszkedese elott. regen midnen szam telitalalat volt, egy kulon vilag 10/10es albumok, most max 3-4 tema jo szerintem lemezenkent, tehat gyengebb albumok mindegy milyen stilusban irodtak, errol van szo. Az mar mas kerdes, hogy ez az uj irany szemely szerint nekem nem jon be de attol meg gyengebb minosegben is ez a lenyeg, es nem kell ra itt a 10/10et szorni csak hogy hangoztassuk, hogy uu en mekkora nyitott vagyok, meg megertem a koncepciot. Jo, izgalmas, valtozatos POS zenet szeretek hallgatni, es az utobbi par album nagyon nem az, csak reszleteiben.
Persze teljesen jgoos ez is. Ugyanazok a fordulatok, megoldasok, nyavajgos enek, kellems kis temazgatasok, felnyivakolasok , abszolut a 5-6 eve megszokott, de persze itt nem kell ezt eszrevenni.
Abszolut jogos!
Majd meglatjuk 3-4 album mulva, ne eg 25 eves zenekarral hasonlitsuk oket ossze. Nekik eddig 7-8 albumbol 3 kapasbol mar haat maradjunk annyiban akkor hogy nem maximalis teljesitmeny:)
Ez a "nem rosszabb csak más" kb. olyan, mint a "nem pedofil, csak türelmetlen". :) :) :)
Mert mondjuk a Genesis-t össze lehet hasonlítani a Rush-val,
Yes a Pink Floyd-dal, vagy DT a Pain of Salvation-nal.
Ember, komolyan mondod meg egyébként miért kellene össze vetni.
Régi önmagukkal kapcsolatban pedig nem rosszabb csak más lett a zene.
Igen, mert egy prog. metal/rock lemezt a többi prog. metal/rock lemezhez szokás viszonyítani.
De tudod mit? A saját korábbi lemezeikhez képest is k...a gyenge.