Shock!

Hatalmas közhely, hogy a King's X a világ legalulértékeltebb zenekarainak egyike, mi is leírtuk már ezt a szomorú megállapítást ezeken a hasábokon nem egyszer és nem kétszer, de hát mit csináljon az ember, ha tényleg ez a helyzet? Elkeserítő, hogy miközben a teljes későbbi grunge és nu metal mozgalom részben belőlük élt, a zeneiparban pedig szinte mindenki fanatikus rajongójuknak számít Yngwie Malmsteentől kezdve Gene Simmonson át egészen Jerry Cantrellig vagy a teljes Dream Theater legénységig, a zseniális houstoni trió mégsem tudott igazán soha egyről a kettőre jutni. Mindez már aligha fog változni, hiszen legjobb éveiket régen maguk mögött hagyták, csúcsalkotásaikat régen kiírták magukból, de akkor is...

Nem véletlenül kezdtem megint ezzel a témával, ugyanis ahogy az ember leül a banda első hivatalos koncert DVD-je elé, és szépen, fokozatosan magával ragadja a hangulat, ismét csak az a bizonyos nagy kérdés kezd el motoszkálni a fejében. És ahogy haladnak előre a programmal, úgy villódzik az agyában egyre nagyobb intenzitással. Jelesül: hogy lehetséges az, hogy Doug Pinnick, Ty Tabor és Jerry Gaskill a kultstátuszon és a szakma, illetve a lojális rajongótábor istenítésén kívül gyakorlatilag semmit sem ért el ezzel a ma is borzongatóan zseniális zenével? Rossz menedzselés, béna kiadók, hozzájuk nem passzoló turnépartnerek? Netán valami egyéb? Lehetőleg senki se jöjjön nekem azzal, hogy Doug bőrszíne miatt nem tudtak előrébb lépni, hiszen velük párhuzamosan a négy fekete muzsikusból álló Living Colour sorozatban gyártotta a platinalemezeket. És Dougék még csak a keresztény meggyőződésüket sem tették ki soha az ablakba olyan vásári módon, mint mondjuk pár évvel korábban a Stryper, akik ugye szintén súlyos lemezmilliókat passzoltak el a tengerentúlon... Ezt a rejtélyt persze bevallottan maga a banda sem érti, így garantáltan nem én leszek az, aki itt most a végére jár, de sajnos egy King's X kiadvány kapcsán megkerülhetetlen a téma, mert annyira ordítóan igazságtalanul bánt velük a sors.

Ha nem jöttél volna rá a fentiekből, a Londonban rögzített koncertanyag abszolút méltó a trió hírnevéhez. Erről a buliról annak idején mi is írtunk, de csak a felvétel alapján sajnálom igazán, hogy nem voltam ott az Electric Ballroomot megtöltő nagyjából nyolcszáz ember között. Meg persze azt is, hogy Magyarországon 1999-ben jártak először és utoljára... Csak ismételni tudom magam, a King's X-ben minden együtt volt ahhoz, hogy a '80-as évek végén óriási áttörést produkáljanak, akkoriban már úgyis nagyban kapaszkodtak felfelé a hagyományos mainstream vonaltól eltérő rockbandák (lásd a Jane's Addiction, a Faith No More vagy a már említett Living Colour példáját), benne volt a levegőben a változás szele, és valahogy mégsem jött nekik össze a dolog. Pedig az itt szereplő dalok nagyrészt tökéletesek: nemcsak hajmeresztő mennyiségű lélek, hitelesség és finom intelligencia szorult beléjük, de egyszersmind mérgezően ragadósak és slágeresek is.

A koncertprogramban szerepel néhány újabb darab is, de nyilván Dougék is tisztában vannak vele, hogy az 1988-tól 1994-ig terjedő időszak volt az igazi csúcskorszakuk, így a legnagyobb hangsúlyt az első éra feledhetetlen dalaira fektetik. Pleiades, What Is This?, Black Flag, Dogman, Over My Head, It's Love, Visions, Moanjam és társaik – aki ismeri ezeket a dalokat, annak nem is kell többet mondanom e pár címnél. Itt aztán tényleg minden a helyén van: dallamok, riffek (a Lost In Germany vagy a We Were Born To Be Loved témáit a mai napig nem vagyok képes felfogni, a DVD-t bámulva sokezredszerre is ledöbbentem tőlük), szólók, groove-ok... A Creamet és a Rush-t leszámítva a rocktörténelem folyamán soha nem született olyan tökéletes triómuzsika, mint a King's X-é, és ezt nyugodtan veheted készpénznek. Az idén már a hatvanat betöltött Pinnick hangja nyilván nem teljesen olyan ma, mint tizen-huszonakárhány évvel ezelőtt, a kissé Geddy Lee-s fazonnal nyomuló Ty és Jerry vokáljai sem szólnak élőben olyan kristálytisztán, mint a stúdióban, de a szerzemények ereje simán feledteti ezeket az apróságokat, és a fanatikusokból álló londoni közönség is a három zenész tenyeréből eszik. Olyannyira, hogy Doug még minden idők egyik legcsodálatosabb rockdala, a Summerland drámai csúcspontját is simán rájuk bízza, és a szám így is libabőrös marad. Az meg már jóformán csak hab a tortán, hogy a Goldiloxban Pinnick egy hangot sem énekel, az egészet a nézők nyomják helyette... Mondanom sem kell, hogy a hatás frenetikus, az ember tényleg a csontjaiban érzi, hogy valamikor látnia kell még élőben a King's X-et.

Maga a felvétel képi része egyébként nem feltétlenül A-kategóriás, vagyis ne a Big Four DVD vagy a wackeni Scorpions anyag csúcsminőségét várd tőle: minden benne van, ami kell, de nem dolgoztak rajta ötezer kameraállással. Ezt természetesen nem panaszként mondom, száz százalékosan élvezhető a dolog, és ehhez a csapathoz ez a földközeliség illik. Bónusznak pedig némi színfalak mögötti anyagot, illetve két exkluzív 1990-es koncertfelvételt (Fall On Me és Everybody Knows A Little Bit Of Something) kapunk szintén Londonból.

Összegzésként nem tudok sok újat mondani, a King's X első öt albuma alapmű, azokat muszáj (lenne) mindenkinek hallania legalább egyszer az életben, aztán ha egyszer ráéreztél erre a jellegzetes zenei világra, úgyis kell majd a többi is. Meg persze ez a DVD is.