Shock!

Nekem nincsenek gitárhőseim. Nem azért mondom el ezt, mintha David Gilmour valaha is ebben a visszatetsző pózban akart volna tetszelegni, de egy (valójában több) komplett generáció számára mégis ő lett a progresszív/pszichedelikus rockzene máig megközelíthetetlen gitárhőse. Mindeközben én mégis a Hangot és a Dalszerzőt tiszteltem és tisztelem ma is emberünkben, aki közismerten mindenkor úgy közelít fő hangszeréhez, hogy keze nyomát még az én füleim is azonnal felismerik. Szóval, ha valamilyen kényszer hatására mégis gitárhőst kellene választanom saját magam számára, akkor minden bizonnyal mellé tenném le a voksom. A valós helyzet azonban persze korántsem ennyire drámai.

Mire a Rattle That Lock rövidke lemezbemutató turnéja véget ér, Gilmour a hetedik ikszet is behúzhatja magának, mögötte immár fél évszázados zenei pályafutás áll, ehhez képest idén mégis csupán a negyedik szólólemezével mutatkozik. Teszi ezt a Pink Floyd legsikeresebb korszakát meghatározó szerzőtársával, Roger Watersszel szinte egyidőben, aki pedig nemrég egy fenomenálisan sikerült koncertfilmmel húzta le a sokadik bőrt az általa jegyzett Falról. Ha valamely értő elme ezt máris a Floyd feltámadásának előszeleként értékelné, annak elég megnéznie a filmet és meghallgatnia utána ezt a lemezt, hogy képet kapjon kettejük zenei vízióinak ma is gyökeresen eltérő mivoltáról. Annak a történetnek a végére a tavalyi keltezésű The Endless River vélhetően örökre pontot tett, és ebbe a főszereplők is láthatóan belenyugodni látszanak, tehát mi is nyugodt szívvel továbbléphetünk rajta.

Gilmourt, mint szólózenészt értékelve számomra magasan az 1984-es About Face emelkedik ki a négy általa jegyzett alkotás közül, az azóta eltelt bő három évtized pedig nem is alakította át gyökeresen a tőle megismert dalszerzői és hangszerelési stílust. Tavaly a korban tíz évvel előtte járó Leonard Cohen bizonyította fényesen, hogy ennyi idősen is bőven akadhat rejtett tartalékokra magában a zenészember, ettől a lemeztől azonban okkal tartottam előzetesen. Legutóbb az On An Island album (lehetséges, hogy már azóta is eltelt majd' egy évtized?) ugyanis nem lett igazán lendületes munka, ezzel szemben meglehetősen öregesre sikerült. Kis adagokban a dalok ugyan végül megszerettették magukat, de igazán csak elalvás előtti percekhez szolgált kifogástalan aláfestéssel.

A Rattle That Lock előzetesen kihozott címadója aztán mindjárt lendületesebb képet mutatott, mint a komplett előző album, ám ez utóbb mézesmadzagnak bizonyult számomra. A komplett anyagból első, második, majd harmadik nekifutásra is csak a végtére az unalomig fokozódó melankólia maradt meg bennem, és továbbra is csupán az első klipes nótára kaptam fel a fejem. Ha nem Gilmour neve állt volna a borítón, negyedik esélyt talán nem is kapott volna, így azonban a lemez szebbik oldala is elkezdhette kibontani magát. Rengeteg apró finomság díszíti, és hangulati hullám dobálja ugyanis ezt a hajót, és ezek összességében megadják azt az élményt, amiért érdemes nagy levegőt venni, és tisztelettudó összpontosítással alámerülni benne. Nem mellesleg az is tisztán hallatszik, hogy alkotója korábban a Pink Floyd arca és lelke volt.

Maguk a dalok a borítóra festett madarakhoz hasonlatosan, csak visszafogottan szárnyalnak, de Gilmour zenéje (a dalszerző nem csupán húros, de billentyűs, sőt fúvós hangszerek sokaságát megszólaltatja itt) és a szintén saját maga, illetve felesége által jegyzett szövegek azonban valóban megérdemlik a figyelmet, már-már túlzó szentimentalizmusuk ellenére is. Van azonban a lemeznek egyfajta bárzenés (talán a szalonjazz szebb szó lenne rá, de nevezzük inkább nevén a gyereket) vonulata is, amit sokadik hallgatásra is igen nehezen tudok tolerálni, ebből a szempontból a mindenfajta gilmouri sablonból kilógó The Girl In The Yellow Dress a mélypont nálam, de szerencsére innen bőven van még visszaút az időközben klipesített, és önmagában is nagyszerűen helytálló Today képében. Utóbbi sem egyértelmű választás, de méltóbb a patinás névhez.

Az az ember, akinek egy franciaországi állomáson elkapott vasúti szignál is jelenhet olyan inspirációt, amelyből később címadó dalt faraghat, és aki a saját stúdiójában immár a saját fiával is együtt zenélhet, attól minden bizonnyal kitelik még néhány kellemes meglepetés. A Rattle That Lock számomra most nem több, de szerencsére nem is kevesebb ennél.