Shock!

A Die Krupps sokkal régebbi titkos német kedvencem, mint a Rammstein, de ezt megírtam a visszatérő lemezük kritikájában, amit azóta is sok szeretettel szoktam hallgatni, ha éppen olyanom van. Fogalmazhatnék úgy is, hogy a legutolsó igazán jó Die Krupps lemez volt az a 2013-as kiadvány. A két évvel későbbi, már metalosabb anyagukra igazából nem is nagyon emlékszem, pedig akkoriban hallgattam egy ideig. Azóta eltelt ismét pár év, meg volt pár koncert is, amiket rendre kihagytam (önhibámon kívül), aztán tavaly év végén hirtelen előbukkant ez a Vision 2020 Vision, és sajnos annyira nem tudok vele mit kezdeni, hogy az már-már fájdalmasan érint.

Pedig egész jól indul a dolog, a nyitó címadó dal kezdő szintitémája és riffje egész pofás. Ott lesz rossz, amikor Jürgen Engler úgy gondolja, hogy énekelni fog. Sajnos erőtlenné válik a történet, mert nincs (már) hozzá hangja, meg úgy, ahogy van, rossz az egész. A második Welcome To The Blackout szépít valamit a nyitáson, igazi jobbegyenes, menetelős (kicsit rammsteinos) a riff, csakhogy utána a Trigger Warning megint kellemetlenül semmilyen. Régivágásúbb a formája (értsd, visszafogott gitárokkal, inkább EBM), de nem is szól jól, és karaktere sincs. Majd jön a Wolfen (Her Pack), és elszégyeltem magam, mert annyira Sehnsucht-korszakos Rammstein a főtéma, aztán Odyssey-korszakos Krupps az énektéma, hogy nem tudom mire vélni ezeket a recirkulált ötleteket. Mindezek ellenére nem mondanám tragikusan rossznak, csak, csak, csak... Értitek. Ezt így minek?

És így folytatódik tovább a lemez. Néha felvillan pár jó ötlet, de többnyire önmásolás, más-másolás, vagy csak simán unalmas. Aztán középen a The Carpet Crawlers, amiről először csak az fog leesni, hogy egy rettenetes, oda nem illő, fájdalmasan rosszul felénekelt, összevissza dal, csak hát ez az összevissza dal már egyszer (meg párszor) megjelent, de először 1975-ben, a Genesistől, és Peter Gabriel énekelte fel. És ez sokaknak egyáltalán nem esett le, hogy azért ugrik ki a lemezről ennyire, mert feldolgozás. Szomorú, hogy ennek a szép témának ennyire kellemetlen sorsa lett ezen az albumon. Tényleg nem értem: egy ilyen múlttal rendelkező zenekarnak ennyire nincs kontrollja, hogy ilyesmit maximum csak maguk között, saját szórakozásra készítsenek? Engler tovább próbálkozik az énekléssel is, a Fires-ben lelkesen igyekszik, de minek? Tényleg: MINEK??? A lemez második értékelhető dala a német nyelvű Obacht, és ugyan nem értem, hogy miért lett ez pont német, de az összképnek jót tesz ez az ismét Odyssey-korszakot, idéző metalosabb tétel.

A Vision 2020 Vision egészének dobozos hangzása sem teszi vonzóvá azt a kevés jó számot, sokkal ércesebb, karcosabb, dübörgőbb, energikusabb sound illene hozzájuk, ahogy valamikor sikerült is ezt megálmodniuk. Gyanítom, hogy egy erőteljesebb megszólalással jó pár dalon lehetne (vagy lehetett volna) segíteni, de ez a puhaság elveszi a maradék kedvemet, hogy tovább próbálkozzak a barátkozással. Ehhez a tizenegyedikként megszólaló F.U. című tétel sem sem ad kedvet. Ötvenvalahány évesen miért kell ilyen bugyuta címet adni és dalszöveget írni? Középkorú emberektől a konstans középsőujj-bemutatás (akárki felé) sokkal inkább kínos és ciki, mint menő és vagány.

Egy jó lemez is ritkán izgalmas ötvenhat percen keresztül, de egy kimondottan unalmas, kínlódó album esetében merő gyötrelem. Három aránylag okés dal egy lemezen rettenetesen halvány végeredmény (a harmadik elfogadható darab a záró Human – bár az ének ebben is necces). Szomorú is vagyok, mert tényleg nagy kedvencem a zenekar, és ettől a ballépéstől eltekintve persze még szeretni fogom őket, de gyanítom, hogy a Vision 2020 Visiont sosem fogom jóra hallgatni. A műfajt illetően meg maradok inkább tavalyról a Die Klute bemutatkozásánál. Drága Jürgen Engler és Ralf Dörper, kérlek, szedjétek össze magatokat!