Shock!

Lehet, hogy most sokaknak (ismét) csalódást okozunk azzal, hogy nem Ádám mester emlékezik meg a Geoff Tate-mentesített Queensryche rövid időn belül immár második sorlemezéről, de egyvalaki biztosan jól jár ezzel: maga a banda. Tény ugyanis, hogy sok régi 'ryche-fanatikus gyomrát feküdték meg annyira az utóbbi évek csúfos fejleményei, élükön Ádámunkkal, hogy már önmagában a lemez meghallgatásához is komoly erőfeszítésre volt szükségük, és még ekkor is nehezükre esett a körülményektől valamennyire elvonatkoztatva, elfogulatlanul véleményt alkotni. Nem állítom, hogy nekem ez most sikerülni fog, de én mindenesetre én legalább sosem voltam AKKORA die hard rajongója Michael Wiltonéknak, hogy ilyen mértékben személyes sértésnek vegyem az elmúlt időszak eseményeit. Evidens, hogy a Promised Landig tartó időszakot minden szempontból meghatározó jelentőségűnek tartom és rendszeresen hallgatom is a mai napig, de az azóta eltelt húsz év termésével kapcsolatban sem pro, sem kontra nincsenek erős érzéseim. Ennek megfelelően a két évvel ezelőtti albumot és a Condition Hümant is igyekeztem/igyekszem a helyén kezelni, ahogy a Tate-féle, egészen borzalmas Frequency Unknown albumot is megpróbáltam annak idején.

Ezek fényében azt hiszem, mind a Queensryche nevet – abszolút helyesen – immár jogilag is egyedüliként viselő fél, mind Tate elkezdhet végre csak a zenével foglalkozni ahelyett, hogy a folyamatos magyarázkodásra menne el minden energiájuk. Azt persze nem állítom, hogy a bizonyítási vágy, pontosabban annak szükségessége végleg a múlté volna, hiszen mindkét félnek bőven van mit bizonyítania a korábbi renomé módszeres földbe döngölése (hogy egészen prózaiak legyünk: leköpködése) után, de ma már legalább nem a létüket/létjogosultságukat kell bizonyítaniuk, hanem „mindössze" annyit, hogy zeneileg továbbra is van mondanivalójuk. Most, hogy mindkét albumot alaposan volt időm végighallgatni, azt kell mondjam, nem tűnik lehetetlennek ez a próbálkozás, és valamennyire tényleg sikerült túllépni a múlt sötét dolgain. Tate lemezének kivesézésébe itt nem mennék bele bővebben, hiszen megtette ezt már Szilvi pár nappal ezelőtt. Röviden talán annyi, hogy ha én nem is tudok annyira rajongani a The Keyért, mint ő, azzal maximálisan egyetértek, hogy elődjével (vagy Tate utolsó két-három „mesterművével") nem lehet egy lapon említeni.

A Condition Hüman kétségtelenül felszabadultabb, lendületesebb csapat benyomását kelti, mint közvetlen elődje, amellyel szemben a legsúlyosabb kritika a lemez fapados hangzása mellett kicsit befejezetlen/kidolgozatlan jellege, valamint az amúgy mindnenki által elismerten fantasztikus torkú Todd La Torre szinte már görcsös Tate-kopírozása volt. Az első két ponton ezúttal egyértelműen sikerült egyet előrelépni. A hangzás sokkal erőteljesebb, arányosabb és természetesebb, mint legutóbb, Chris „Zeuss" Harris (Rob Zombie, Shadows Fall, God Forbid stb.) szerencsére ezúttal a még mindig csúcskategóriás Scott Rockenfield-témáknak is igazságot szolgáltatott, és összességében a dalok is kidolgozottabbak, kerekebbek, egységesebb színvonalúak, mint legutóbb. Kénytelen vagyok egyetérteni a zenekar előzetes nyilatkozataival, miszerint ezúttal valóban volt idő az akár jóval korábban megírt és az évek során felhalmozódott témákon agyalni, ezeket rendesen összecsiszolni és zenekari munkában végleges formába önteni. Nyilván az sem mindegy, hogy a meló jó hangulatban telt, ez a fajta oldottság jobban is érezhető ezen a lemezen, mint talán a '90-es évek óta bármikor. Nincs okom kételkedni abban, hogy ezúttal tényleg élvezik is, amit csinálnak, bármekkora mennyiségű bullshitet sikerült is összehozniuk közös erővel az elmúlt évek nyilatkozataiban, sőt, ahogy nézem, olykor még manapság is.

Természetesen eleve értelmetlen dolog újabb Operation: Mindcrime-ot vagy Empire-t várni a csapattól, és maga a csapat sem vállalkozott arra, hogy ilyesmivel próbálkozik, még a folyamatos visszautalgatások ellenére sem. Persze, a dalok többségében érvényesül egyfajta oldszkúl, nosztalgikus megközelítés, különösen a lemez első felében, ahol rögtön a nyitó Arrow Of Time ikergitárjai, lendületes riffjei és La Torre szárnyaló énektémái megadják az alaphangulatot. Itt, valamint a soron következő Guardianben felvonultatják a Queensryche zenei arzenáljának tekintélyes részét. Akadnak emellett jól eltalált középtempós, bólógatós nóták is, például a Hellfire vagy az Eye9 kifejezetten kedvencemmé vált az elmúlt hetekben, ahogy egészen élvezhető, bár azért kiemelkedőnek semmiképpen nem nevezhető balladákat is írtak is a Bulletprooffal vagy az Hourglass-szel. A régisulis dolgok mellett akadnak ugyanakkor olyan dalok is, például a Just Us, vagy a lemezt – egyébként nem kifejezetten acélosan – lezáró címadó nóta, amelyek egyértelműen sokkal közelebb állnak a Promised Land és az azt követő lemezek világához, mint a hőskorszak klasszikusaihoz.

Röviden tehát nem lehet a Condition Hümant a változatosság hiányával sem vádolni, ahogy kifejezetten gyenge vagy tölteléknóták tömkelegével sem, hiszen még a kevésbé erős dalokban is akad egy-egy emlékezetes momentum, jól eltalált refrén, pofás gitárszóló. A stílusjegyek mindenhol összetéveszthetetlenek és mérföldekről felismerhetőek, beleértve La Torre dallamait is. Klón-jellege szemernyit sem változott az előző lemezhez képest: egyszerűen felfoghatatlan, hogyan lehet ennyire hűen lemásolni egy önmagában is összetéveszthetetlenül karakteres orgánumot, mint ahogy Todd teszi ezt. Korának köszönhetően jelenleg vitathatatlanul erősebb a hangja, mint elődjének – egyes shockolók szerint már szinte „túl tökéletes" is –, különösen a magasabb tartományokban, ahol helyenként iszonyú erős Crimson Glory-feeling tör elő. Egyéniség hiánya ide vagy oda, a minőséget nem tudom nem elismerni, ahogy azt sem, hogy kifejezetten jól eltalálták az énektémákat, viszonylag sok hallgatás után is jólesik hallgatni őket. Most sajnálom igazán, hogy nem lehettem ott pontosan két éve a Club 202-ben, mert a klasszikus nóták egész biztos méltó módon szólalhattak meg ezzel a döbbenetes orgánummal.

Akárcsak a szándékai szerint objektív bíráló, a csapat is eleve nagyon nehéz helyzetben van – persze nagyrészt saját hibájából –, de azért a méltányosság kedvéért jegyezzük meg, hogy szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnik egyszerre kielégíteni a huszonöt évvel ezelőtti dolgokhoz fanatikusan ragaszkodó, az azóta készült lemezeket kategorikusan megtagadó, valamint a műfaj folyamatos megújítását (el)váró rétegek igényeit. Mivel én e szélsőségek közül igyekszem egyikbe sem beletartozni, ezért jelen helyzetben megelégszem ezekkel a viszonylag középutas, de azon belül korrekt dalokkal, amelyek nyilvánvalóan nem fogják azonnal visszaadni Wiltonék rég elveszített renoméját (ez valószínűleg sehogy nem is fog már összejönni nekik), de ettől függetlenül megvannak a maguk erényei. Persze erre a konklúzióra csakis az juthat, aki nem utasítja el élből e két formáció minden próbálkozását az elmúlt három előtti „nyolcév" valóban vállalhatatlan balfaszkodásai miatt. Tökéletesen megértem, ha valaki így érez, de a jelen helyzetben jól elvagyok a Condition Hümannel (és Tate lemezével is).

Ha személyes sértésnek vetted Tate köpködését és Wiltonék nem kevésbé gyerekes viselkedését, akkor persze ez a lemez sem fog megbékíteni, és akár távol is tarthatod magad tőle. De ha soha nem tekintettél ezekre a zenészekre emberileg bálványként és a személyes dolgaikon – bármennyire is szánalmasak voltak ezek – hajlandó, illetve képes vagy túllépni, szerintem érdemes egy esélyt adni a Condition Hümannek.