Shock!

Talán nem mondok újat azzal, hogy Jake E. Lee minden bizonnyal nehéz eset. Az Ozzy második szólókorszakát jelentős mértékben meghatározó gitáros saját bluesrock-bandájában, a Ray Gillen csodaénekest felvonultató Badlandsben legalább annyira letette a névjegyét, mint a Bark At The Moon és a The Ultimate Sin lemezeken, ugyanakkor saját karrierjét törte derékba azzal, hogy 1991-től két évtizeden át szinte semmit nem csinált. Illetve amit igen, abban nem volt sok köszönet. A '90-es évek derekán elkövetett experimentális szólóalbumát és 2005-ös, tök felesleges feldolgozáslemezét Jake-rajongóként egyaránt a felejthető kategóriába soroltam, és ezzel nem voltam egyedül. Ezért amikor a Frontiers emberei hat évvel ezelőtt rábukkantak Jake-re valahol Las Vegas külsőn, a lelkem mélyén már rég leírtam az egykori nagy favoritot. Persze az érdeklődést nem volt nehéz újra felkelteni, hiszen valódi szenzációnak tűnt, hogy a nápolyiak rá tudták bírni a gitárost a visszatérésre, az meg végképp, hogy sikerült belőle kipréselni pár olyan kimondottan rajongóbarát dalt is, mint amilyen a Deceived és a Feeder volt. Mindazonáltal a Red Dragon Cartel 2013-as bemutatkozása még így is bőven hagyott kívánnivalót maga után, de az A38-as koncertet azért imádtam, naná.

Ami azóta történt, persze nem adott okot a hurráoptimizmusra, az akkori rövidke amerikai turnén elfogyasztott féltucatnyi énekes tragikomédiába illő jelenetekkel gazdagította a projekt rövidke történelmét, de Jake e második nekifutást felvezető nyilatkozatai sem kecsegtettek túl sok jóval. Értem én, hogy az istennek sem akarja, hogy különböző marketinges csávók beleugassanak, milyen dalokat írjon, valamennyire viszont mégiscsak illett volna figyelembe vennie, hogy az emberek miért is szerették annyira harminc-harmincöt évvel ezelőtt. Nyilván meg lehet bocsátani neki, hogy epilepsziás rohamot kap már a Bark At The Moon dal címének említésétől is (úgy meg főleg, hogy legutóbb kvázi újraíratták vele, az lett a Deceived), azt viszont valószínűleg senki nem bánná, ha a Red Dragon Cartel kicsit szervesebben kapcsolódna munkássága másik fő építményéhez, a Badlands-történethez, nem csupán érintőlegesen, jelzésértékkel...

Ezzel persze elárultam, hogy az új lemez koncepciója legalább annyira tisztázatlan, mint az előző albumé volt, de amíg ott az egységesség hiánya okozta a problémát, addig itt valami más, valami nehezebben megfogható alkotóelem számlájára írható ez. Kimondottan furcsa az anyag hatása az emberre, mert noha tagadhatatlanul van benne valamilyen koherencia abban az értelemben, hogy mind érzet, mint zeneiség szempontjából nagyjából ugyanarra a szálra fűzték fel, mégis szinte menetrendszerűen érkeznek azok a zavaró tényezők, amelyek elrontják a kibontakozásnak induló témák jelentős részét. Csomó dalban találni baromi jól elcsípett riffeket és énektémákat, de valamiért ezeket állandóan megfojtja vagy egy feszültséget keltő akkord vagy egy furcsa énekdallam. Valahogy a dalok hallgatása közben mindig pont abban a pillanatban veszítem el a fonalat, amikor épp a feloldásnak kellene következnie. Olyan az egész, mintha Jake megírt volna egy albumnyi klasszikrock-témát, aztán a legbiztatóbb részeknél nyakon öntötte volna valami alternatív masszával, hogy az egész ne hasson fogósnak, első szándékból érkezőnek. Mindazonáltal, ha az ember elég kitartó és hozzászoktatja magát az anyaghoz, akkor talál rajta pofásabb dolgokat, de ehhez tényleg melózni kell, bele kell fektetni az energiát a cuccba.

A lemezt nyitó, sikálós riffre épülő Speedbag tökéletesen reflektál mindarra, amit az imént pedzegettem: adott egy jó kis gitártéma, amire Darren Smith énekes dögös verzéket énekel, amit a ritmusváltással megérkező refrénnel koronáznának meg, a kör végét azonban majdnem elrontja Darren, nem is értem. Az ősi ZZ Top-riffel induló Havanában némi halvány Badlands-hatást is felfedezni vélek a klasszikrockos felfogás okán, Darren éneke azonban messzire visz Ray Gillentől. Az egyik legjobb nóta a lüktető tempójú Crooked Man, ami mondjuk közelebb áll a Saigon Kick világához, mint Jake bármelyik korábbi munkájához, de így is kiemelkedő momentum. A Harem Scarem valamikori dobosa itt végre olyanokat énekel, hogy szavam sem lehet. Jó a stoneres The Luxury Of Breathing is azzal a ködös, elnyújtott refrénnel és a sokrétű hangszereléssel. Jake nagyokat játszik, bár a gitárja leginkább úgy szól itt, mint egy csehszlovák porszívó 1970-ben, de ide ez a szanaszét torzított fuzz pedálos tónus kellett. Üdítően egyenes és lényegretörő a Bitter rocktémája (némi Badlands-érzés azért újfent befigyel), ami a lemez egyik legjobbja lehetne, ha Smith össze tudott volna kalapálni egy normális refrént ide. Az ember csak várja és várja, de valahogy nem jön az, aminek kéne. Nagy ziccer lehetett volna, kár, hogy kihagyták.

Zeneileg a Chasing Ghosts is jó lenne, Phil Varone (Saigon Kick/Skid Row) dobos és Anthony Esposito (Lynch Mob) basszusgitáros egyaránt odateszik magukat, az ének azonban ezt is elviszi arra hard rock és alternatív zenék közötti senkiföldjére, ami a Saigon Kick vesztét is jelentette anno. Ugyanez a szituáció áll fenn a Punchclown esetében: az még roppant ígéretes, amikor Darren azt énekli, hogy „I've been waiting so long now", a refrén második felét azonban érthetetlen módon egy rossz Stone Temple Pilots-kópia szintjére zülleszti. Megmagyarázhatatlan számomra, hogy az az ember, aki a Harem Scarem Mood Swings mesterművén istenként énekelte a Sentimental Blvd. dalt, miként képes ennyire szar, hamiskás dallamok előállítására. Ezek után már biztos nem meglepő, hogy ugyanerről a tőről fakad az A Painted Heart is, ami talán a legeklektikusabb mind közül, viszont legalább jó. A fazonját Jake szitár-hatású, illetve tremoló-effekttel jócskán megbolondított témái szabják meg, amit Darren már szinte jellegzetesnek mondható grunge-os melódiákkal terhel, az egész elborult pszichedeliára pedig az erősen Hendrix-ihletettségű szóló teszi fel a pontot.

Nem megyek végig a teljes tracklistán, ennyiből már bizonyosan képet lehet alkotni az album milyenségéről. Nekem sokadik hallgatás után is kérdőjeleket vet fel, és számos dalát nem tudom hová tenni. A pontszámmal még nagyobb bajban vagyok, mert zeneileg akár egy kilencest is érhetne az anyag. Jake játéka és csontszárazon reccsenő gitárhangzása ebben a közegben is stílusos és felismerhető, a ritmusbrigád szintén pöpec, nem is beszélve arról, hogy a Kevin Churko-féle rettenetes műanyaghangzást felváltotta a Max Norman által kevert jóval földközelibb, organikusabb megszólalás. Ez komoly előrelépés, az énekdallamok esetlegessége azonban erősen lerontja az összképet. Sajnálom, mert benne lett volna a potenciál az anyagban, ha egy nagyobb formátumú énekes faragja a dallamokat. És nem Ray Gillen-kaliberre gondolok, mert olyat keveset találni, de egy Robert Mason vagy egy Keith St. John biztos jobban igazságot tudott volna szolgáltatni a Patinának.