Shock!

Az alapállás ugyebár az, hogy George Roger Waters (aki a '70-es évek zömében egyet jelentett a Pink Floyddal) és David Jon Gilmour (aki pedig a '80-as évek második felétől kezdve képviseli a Pink Floyd brandet) számára bő negyven év sem volt elegendő, hogy rendezzék viszontagságos viszonyukat. Minthogy a manapság is javában turnézgató Waters a napokban betöltötte a nyolcvanat (!), ebben a kérdésben nem érdemes átütő változásban reménykedni, maradnak tehát a szólólemezek, mindkét alkotótól. Ahhoz viszont sajnos nem vagyok kellően entellektuel és vájt agyú zenehallgató, hogy ne okozzon akut gyomorfájást, amikor egy-egy új Waters-szólóanyag érkezéséről hallok. A legutóbbi Is This The Life We Really Want? sem lett egy feledhetetlen munka, maradjunk ennyiben. Amikor viszont a főhős a Pink Floyd-beli dolgaihoz nyúl, azt rendre jó érzékkel teszi, persze, ha azt is elviseled, hogy a jó Roger ma már inkább politikus, mint zenész.

Na, éppen ez az, ami a TDSOTM Reduxszal kapcsolatban el lehet felejteni: ennek a kísérletnek egyszerűen nem létezett jó kimenete. Vegyünk fel, gondoljunk újra egy mind koncepciójában, mind hangzásában ötven év elteltével is etalonnak számító lemert, mert... miért is? Ja persze, hallottuk a magyarázatot, és ismerjük az igazi okot is, ez a minden rosszindulattól, melldöngetéstől mentes gondolkodás valahol a Geoff Tate-féle Frequency Unknownnal állítható párhuzamba. Dicső idők! Mindegy, nem kell ezen rugóznunk, ha a Redux igazolja a koncepció létjogosultságát, akkor szinte mindegy is, milyen ok húzódik meg az elkészítése mögött. Annyiban tartozunk még az igazságnak, hogy miként a The Wall, az eredeti Dark Side... is Waters-mű, a narratíva és a zene jó részét tekintve is, tehát simán jogában áll bármit elkövetni vele. De ahogy már mondtam, egy tökéletes lemezen csak rontani lehet, és ez most is bebizonyosodott.

A koncepció, ahogy hallom, röviden nagyjából az lehetett, hogy legyen több Waters, és kevesebb Gilmour. Ennek a fedő hadművelete az, hogy az értelmi szerző részletesebben is beszél a lemez szövegi koncepciójáról, majdnem olyan könnyed és szerethető modorban, ahogy szegény Lou Reed tette ezt a Lulun. És valóban sok mindenről szót ejt Roger a dalok közben és alatt, de ennek kivesézését csak abban az esetben látnám indokoltnak, ha az bármit is hozzáadna az eredeti alkotáshoz. Sajnos nem ez a helyzet. Ha viszont esetleg volt egy jól induló napod, azt simán nyakon tudja verni, és le tud rántani a fekete földig ez az elgyötört monológ. Nyugodtan jelentem ki, hogy ami ebből a 48 percből igazán jó, az azért jó, mert az eredeti anyagról emelték át. Mivel azonban ez egy komolynak szánt album, rendes felvezetéssel és promócióval, mi sem intézhetjük el annyival, hogy hallgasd inkább az eredetit.

Van még egy oka annak, hogy a Redux nehézkesebben csúszik egy reggelire befalt, három nappal ezelőttről megmaradt babfőzeléknél, ez pedig az a tény, hogy Watersnek mára gyakorlatilag semmi hangja nem maradt, erről nagyvonalúan megfeledkezve viszont szinte az összes éneket bevállalta az újrafelvétel során (pedig voltak ám zenész vendégei szép számmal, ám az ő ténykedésük alig észrevehető a háttérbeli maszatoláson túl). Mindezek együtt már az egoizmus Kancsendzöngájára visznek fel bennünket, de ha szerencsénk van, mi még idejében vissza tudunk fordulni. Még csak akusztikus átiratként sem adható el, csupán végtelenül szomorú, lehangoló, értelmetlen a komplett anyag, garantáltan képes pocsolyába fojtani az eredeti minden erényét. És nem azért, mert Waters már nem egy zseni, mert ma is az. De megveszekedett bolond is, sajnos. Nem kínálkozik jobb konklúzió az egyik örök klisénél: kétszer is meghallgattam, hogy neked már egyszer se kelljen.

Tényleg ne pazarolj el ezzel közel egy órát az életedből, amikor annyi jó Pink Floyd-lemez van a polcon!