Úgy látszik, az utóbbi időben a Saxon szépen beállt a kétévenkénti lemezmegjelenésre. A 2004-es Lionheart óta megy náluk ez a tendencia, így abszolút nem kellett volna meglepődnöm, hogy a 2011 júniusában piacra dobott Call To Arms után már itt is a folytatás. Valamiért azonban mégis váratlanul ért a sorban huszadik Sacrifice érkezésének híre, első gondolatom pedig valami ilyesmi volt: hogyhogy ilyen hamar? Valahogy annyira nem tűnt még réginek a Call To Arms, hogy fel sem tűnt: csaknem két év telt el megjelenése óta, és ha követni akarjuk a menetrendet, abszolút időben érkezett. A Saxon persze sosem volt egy babérjain üldögélő csapat: húsz stúdiólemez legyártásához mindössze harminchét évre volt szükségük, ráadásul sosem telt el három évnél hosszabb idő két produktum között, így hát nincs is mit csodálkozni azon, hogy ezúttal sem tököltek sokat.
És hogy milyen is a huszadik stúdióanyag? Gyakorlatilag ha ismered az 1997-es Unleash The Beast óta kiadott lemezeiket, nagyjából sejtheted, mi várható tőle. Az elmúlt másfél évtized Saxon anyagai alapvetően két csoportba sorolhatók: vannak abszolút klasszikus értelemben vett heavy metal lemezeik (lásd Metalhead vagy Into The Labyrinth), illetve lazább, rockosabb anyagaik, mint a Killing Ground vagy a legutóbbi is. És mivel két éve a lazábbik végén fogták meg a dolgot, valahol természetes is, hogy a Sacrifice ismét metalosabb, így tehát leginkább az Into The Labyrinth folytatásának tekinthető. Gondolom, az sem véletlen, hogy a borítója is hajaz a 2009-es lemezére.
Mindössze 39 perc az egész cucc úgy, ahogy van, a heavy metal aranykorát idéző hossz azonban biztosítja, hogy töltelék még csak véletlenül sem került a lemezre. A Procession intrója után a címadó egy jó húzós kis riffel indít, megadva ezzel a kellően fémes alaphangulatot. Tipikus Saxon súlyosság ez a dal, így ha az embernek bejön Biffék metalosabb oldala, tuti nem fog mellélőni vele. A kettes Made In Belfast is tipikus Saxon, épp csak középtempós, viszont a benne hallható extra hangszer (megőrülök, de akkor sem tudom megmondani, mi az) csempész bele egy kis újdonságot, folkos hatásokat ugyanis nem sűrűn hallhattunk tőlük eddig. A Warriors Of The Road a régi idők rockos vonalát hozza vissza, és gyakorlatilag a Motorcycle Man kistestvérének tekinthető, a Guardians Of The Tombbal pedig ismét csak visszametalsodonak. Innentől a gyors és középtempós dalok váltogatása dominál, hiszen a kissé lazább Stand Up And Fight és a Wheels Of Terror is tipikus, tempós Saxon dalok, amelyek közé belopták a középtempós, minimális balladisztikusságot is felvonultató Walking The Steelt és a Night Of The Wolfot is. Utóbbiban remekül mixelik össze a különböző hangulatokat, így a végeredmény olyan epikusan, mesélősen misztikus lett, ami az újabb kori Saxon egyik védjegyének tekinthető. A záró Standing In A Qeue pedig standard rock'n'roll, roppant fogós és azonnal fülbe ragadó, így egyszerűsége ellenére is az abszolút kedvencem a lemezről.
A Made In Belfast finoman folkos hangulatán kívül sok újdonságot tehát nem hordoz a Sacrifice, de úgy gondolom, egy csaknem négy évtizede üzemelő, markáns saját hangzással bíró metal intézménytől nem is kell ilyesmit várnunk. A Sacrifice egy, a jól bevált sémák mentén készült újabb Saxon lemez, se több, se kevesebb, az új trükkök tanulását pedig hagyjuk meg a fiatalabb kutyáknak.
Hozzászólások
Nekem ez tetszik, azok nem annyira.