Shock!

Mint Magyarországon olyan sokan, én is 2001-ben, az Annihilator / Nevermore páros népligeti előzenekaraként találkoztam először igazán mélyrehatóan a Soilworkkel, és egyből meg is vettek kilóra a koncerttel meg az akkori A Predator's Portrait lemezzel. A lelkesedésem a következő három album idején is töretlen maradt Björn Stridékkel kapcsolatosan. Peter Wichers időleges távozásával később jött némi megtorpanás, hogy utána akkor térjenek vissza a The Panic Broadcasttel, amikor már inkább a sztori szép, lassú leülepedésére számítottam volna tőlük, mintsem egy akkora bombára. Ehhez képest a 2010-es lemezt azóta is a banda legjobb produkciójának tartom, és olyannyira új lendületet kaptak akkor, hogy még Wichers újonnani lelépése sem tudta megrogyasztani őket. A legutóbbi, dupla The Living Infinite ugyan nem tudott rátromfolni elődjére, de még annak ellenére sem tört bele a bicskájuk, hogy egy efféle monstre vállalkozás baromi kockázatos, sőt, az energia olyannyira kitartott, hogy még egy utólagos EP-t is meg tudtak tölteni jó dalokkal. A friss anyag pedig megint remekbeszabott lett, és simán ott van a banda legerősebb produkciói között.

A Soilworknek viszonylag hamar kialakult a saját jellegzetes stílusa a védjegyszerű death/thrash/groove alapokkal, amelyekbe mindig is Björn tiszta dallamai, jellegzetes melódiái vitték be azt a bizonyos pluszt, ami ebben a formában senki másra nem volt jellemző az évszázad elején a színtéren. Az összetevők azóta sem változtak jelentősen, végső soron mondhatjuk, hogy a banda ugyanúgy egy bizonyos határozott keretrendszerben alkot, mint például a Slayer, és nem kutatnak mindig valami más után, mint mondjuk az In Flames. Ezzel szerintem nincs gond, bizonyos zenekaroknak kifejezetten jól áll az ilyesmi, és a Soilworköt mindenképp ide sorolom. Viszont ahogyan mondjuk két Slayer sem feltétlenül tökugyanolyan, ennek szellemében Björnékre is legfeljebb a felületes hallgatók mondhatják, hogy soha nincs egy nüansznyi eltérés sem a korábbi dolgokhoz képest.

A The Ride Majestic ebből a szempontból mindenképpen a melodikus él még dominánsabbá válásában hoz újat, viszont ezt ne kommercializálódásként értelmezd: a bandának úgy sikerült hangsúlyosabbá tenni Speed védjegyszerű dallamait, hogy a zene durvasága, horzsoló éle közben egy fikarcnyit sem szenvedett csorbát. És ez olyan attrakció, ami a szokásos, semmit sem jelentő „a keményebb részek még keményebbek, a dallamosak még dallamosabbak lettek" promódumák özönében valójában csak nagyon keveseknek jön össze. Ha érzékeltetnem kellene a lényeget, olyan dalokat emelhetnék ki legnyilvánvalóbb példaként, mint például az Enemies In Fidelity vagy a Death In General. Előbbi szerkezetét és hangszeres megoldásait tekintve hamisítatlan Soilwork-zúzda, amely gőzhengerként tapossa földbe a hallgatót, igazi érdekességét azonban a refrén adja, ahol Speed olyan hagyományos, klasszikus rockdallamokat hoz, amilyenekre az ember inkább a The Night Flight Orchestra projektben számítana tőle – viszont a végig alatta daráló blastbeat mégis egészen más, teljesen újszerű színezetet ad a nótának. Briliáns darab (a zárása is hatalmas), simán ott a helye a Soilwork valaha írt legjobb nótái között. A Death In General pedig egy hangszerelésében is kevésbé jellemző, kísértetiesen síró gitárdallamokkal és leállós verzékkel operáló szerzemény, ahol Björn ismét a lehető legdallamosabb énjét hozza, méghozzá a szokásosnál mélyebb fekvésekben is. Mondanom sem kell, a végeredmény itt is roppant meggyőző. De máshol is akadnak efféle fűszerek, néhol csak egy bridge, egy refrén vagy egy kisebb betét erejéig.

Nem akarom egyenként végigelemezni az összes dalt, mert a zenekar ismét kiváló munkát végzett: a címadó és az Alright In The Aftermath nyitó kettőse, a hatalmas dallamokat csatasorba állító Petrichor By Sulphur, a lassan súlyos Whirl Of Pain vagy a Shining Lights nordikus örvénye ugyanúgy maximálisan meggyőzi majd a híveket, mint mondjuk a normál verziót már-már katartikus hangulatban záró Father And Son, Watching The World Go Down. Utóbbi az Enemies In Fidelity mellett talán a legerősebb téma ebből az eresztésből, nálam permanens libabőrt okoz hetek óta minden egyes hallgatásnál. És persze méltatlan lenne csak Speedet kiemelni, mert a többiek is mind rengeteg aprósággal járultak hozzá a végeredményhez. Sven Karlsson tökéletesen eltalált billentyűs témái például nélkülözhetetlenek ehhez a markáns atmoszférához, Dirk Verbeuren dobtémáiról már nem is beszélve. Sylvain Coudret és David Andersson gitárduója is maximális mértékben felnőtt a feladathoz, hiába nem volt még a fedélzeten egyikük sem a csapat legtöbbet emlegetett, a 2000-es évek elején megélt korszakában.

A műfaj szempontjából nyilvánvalóan nem hoz majd forradalmat ez a lemez, nem is mondanám azt, hogy a fanatikusokon kívül bárki is különösebben magához nyúl majd a gyönyörtől a The Ride Majestic hallatán, mert a többség azt mondja majd, hogy ez egy korrekt Soilwork-mű, és kész. Ez objektíven igaz is, viszont én egy fél pluszpontot még megszavazok nekik, mert megint érzek valami megfoghatatlan pluszt a bevált fordulatok és az összekeverhetetlen ismertetőjegyek között. Nem akarok mindenáron rangsorolni, de a tíz sorlemezük listájában szerintem ott van a legjobb öt között ez az anyag, ha a dalok színvonalát és a lendületet tekintjük.