Shock!

Jeff Scott Soto karrierjét tekintve sosem a „stabilitás" és a „kiegyensúlyozottság" szavak voltak igazán meghatározók, ugyanakkor a szinte folytonos változások mögött sokáig ott volt egyfajta produktív lendület, amelyből nem egy underground mestermű nőtte ki magát. Ez a zenei értelemben vett kalandvágy aztán az elmúlt nagyjából tíz évben sokunk szerint némiképp csapongássá alakult át, és azóta még a korábbi periódusokhoz képest is kifürkészhetetlenebbé vált, merre is tart az életút. Arra vonatkozólag, hogy pontosan honnan is datálható ez a napjainkig tartó, furcsán kaotikus korszak, a legkülönbözőbb verziók születtek már. A „Malmsteen óta csak nyálpopot játszik"-típusú mély narratívákat persze hanyagoljuk is, azonban még így is nehéz dolgunk van, ha ezt a jelenleg ezer szálon futó, összeérni nem akaró sztorit vizsgáljuk. Véleményem szerint valahol a biztatóan induló, majd végül kudarcba fulladt Journey-kollaboráció környékén kell keresni az identitásválság gyökereit, de nyilvánvalóan a Talisman tevékenységének szomorú lezárása is kizárt egy biztos támpontot.

Amikor a szólóbanda pár évvel ezelőtt SOTO cégér alatt kezdett el ténykedni, sokak nem túl lelkes véleményével ellentétben őszintén tudtam örülni annak, hogy Jeff vett egy nem várt kanyart a muzsikában, és a kevésbé nyilvánvaló, morcos metal-irányvonallal végre vállalt némi kockázatot a patikamérlegen mért retrózással szemben. Ekkor még nem is gondoltam volna, hogy itt ülök majd nem sokkal később, és arról informálom a nagyérdeműt, mennyire gyorsan kiapadt ez a tárház... Itt is sorba vehetjük az okokat, azonban mindenképp egy ténykérdéssel kezdeném: baromi gyors a munkatempó. Ha csak azt vesszük, hogy 2015 óta ez a projekt harmadik nagylemeze, emellett pedig a frontembernek még nyakán egy Sons Of Apollo, egy W.E.T., illetve polgári nevén sem adta fel a lemezkészítést, az egyéb vendégszereplésekről pedig már nem is beszélve... Ez bizony nagyon sok minden egyszerre. Számomra a végeredmény is ezt támasztja alá.

Tulajdonképpen továbbra is azt tartom az elsődleges hibaforrásnak, hogy a főhős saját projektjében nem elsődleges fegyvernemét alkalmazza. Mint említettem, ezt első alkalommal még kifejezetten jól időzített fricskaként könyveltem el, viszont ugyanezt minden alkalommal egyre nehezebben veszi be a szervezetem. Ebben viszont kétségkívül a dalok csökkenő izgalom-faktora is szerepet játszik. Míg az első album idején egyértelműen kihallottam a frissességet a morgolódó riffek mögül, mára csak arra riadok fel, hogy vagy túl sok a keménykedés, vagy olykor indokolatlanul agyasra akarja venni a figurát a muzsika. Előzetes információgyűjtésem során valamiféle dallamcentrikusság felé történő elmozdulásról olvastam, én azonban ezt csak nyomokban vélem felfedezni. Tény, hogy a nyitó HyperManiánál már majdnem bedőltem a már szinte kötelezőszerűen pincemélyre hangolt gitárokra épülő, klasszikusan sotós dallamoknak, azonban a címadónál már volt egy sejtésem, miszerint lényegében ott folytatódik a történet, ahol legutóbb befejeződött. Részemről ez a hátralévő játékidőben nem is igazán nyert cáfolatot. Abban valamelyest igazat adok a dallamosodást „diagnosztizáló" hangoknak, hogy az összkép talán kerekebb benyomást kelt az eddigi produktumoknál, ám pusztán a tartalmi elemek tekintetében nem érzékeltem minőségi fejlődést. Kínos önismétlést viszont annál inkább...

Ami azonban nálam az Origami főbűnét jelenti, hogy jóformán alig találtam rajta említésre méltó refréneket. Értem, hogy Soto ebben a projektjében nem a szirupos melódiák felé kíván húzni, ettől függetlenül azonban nem igazán tudom másnak tekinteni, mint stratégiai baklövésnek, hogy a valamikor zenei közegtől függetlenül érvényesülni tudó, páratlan dallamérzékkel megáldott főszereplő csupán „narrációra" használja a rendelkezésére álló teret. Még a zárásként elhangzó Michael Jackson-újraértelmezés (Give In To Me) sem képes kimozdítani a muzsikusokat a saját kliséik nyomása alól, sőt, pontosan azt a feleslegesen modernkedő, nehézkes koncepciót húzzák rá a dalra, amely az album addigi történéseket is meghatározta. Már tavalyelőtt, a BackStage Pubban sem igazán tudtam mit kezdeni a Jackson-féle dinamikus pop-rock sláger efféle, legfantáziátlanabb metalcover-bajnokokat idéző interpretációjával, ebben a formában azonban ez maga a rossz ízlés csimborasszója. Névtelen, feltörekvő srácoktól még szódával elmenne, na de Jeff Scott Soto zenekarától...

Az Origami érezhetően profi muzsikusok alkotása (a szinten aluli Jacko-átiraton túl), akik a tőlük várható szakmaisággal elvégezték az újabb feladatot. Azonban a Humanimal, a Prism vagy akár a W.E.T. első albuma jelen pillanatban valami egészen más dimenziónak tűnik...