Shock!

Várható volt, hogy a TNT-ből való sokadik kiválása után előbb-utóbb felbukkan valami projektben Tony Harnell, hiszen a fickónak egyértelműen a zenélés az élete, ráadásul a hamarosan megjelenő Frontiers-fesztiválos koncertanyagon bárki csekkolhatja majd, milyen jó formában van a hatodik X-hez közelítő, ma is kiegyensúlyozottságról tanúskodó interjúkat adó hair metal énekeslegenda. Igazából bármihez is nyúl, bárkivel is dolgozik Tony, az minimum hallgatható lesz, nevéhez tehát mindenképpen megbízható minőség párosul, és nem is aprózta el annyira tehetségét, mint egyik-másik kollégája – szimpatizánsai tehát sose fognak igazán ráunni. Ha pedig valamelyik korábbi zenészpartnerével már jól működött a dolog, amennyiben úgy hozza az élet, hogy a naptárakban esetleg felszabadul némi idő, ő is szívesen folytatja a közös munkát. A Frontiers egyik háziszerzője, Magnus Karlsson is ilyen régi munkatárs, és mi tagadás, akármennyire is futószalagon tolja az albumokat a srác az utóbbi években, az ő neve is jelent egy szintet. Személy szerint tehát mindenképp örültem, amikor híre ment, hogy ők ketten új Starbreaker lemezen dolgoznak, tíz év után az elsőn, amely összesen a harmadik.

Mondjuk ki azonban már rögtön az elején: hiába az eltelt évtized, ez az anyag nincs olyan jó, mint az előzőek. Nem azért, mert régenmindenjobbvolt, hanem mert olyan hatást kelt az egész, mint egy random Karlsson-dalcsokor, amelyet történetesen Tony Harnell énekelt fel, mert ő volt épp kéznél. És direkt újra is hallgattam az éppen általam tizennégy éve agyondicsért első anyagot és a kettes lemezt – mit mondjak, erős a kontraszt. Élek a gyanúperrel, hogy John Macaluso dobolásának és jellegzetes soundjának hiánya is sokat elvesz a teljes élményből, az ő révén komoly adag extra stenket kapott a zene, és persze akkoriban még Magnus sem kaptafára dolgozott. Mindkét előző cucc izgalmas hallgatnivaló, többféle stílussal flörtöl, modernebb húrokat is megpenget, de mégis egységes marad, rendelkezik tehát egy Starbreaker-stílussal. Amihez viszont úgy tűnik, Macaluso is hozzátartozik. Szó sincs persze arról, hogy Anders Köllerfors nem játszana jól, de hallhatóan session-dobos, aki elütögeti, amit kell, viszont nincs markáns stílusa.

És persze vannak jó nóták, hogyne lennének, de például már a nyitó Pure Evil is eleve olyan, mint a Primal Fearnek írta volna Magnus – sőt, minél többet hallgatom a lemezt, annál biztosabb vagyok ebben. A Priest / Accept-sablonok, a visszhangosított sikoly-effekt egy az egyben az a zenei világ – nem tetszett volna a Sinner-Scheepers párosnak? Furcsa lenne, mert ez speciel egy jó indítás, és jól áll Tonynak is. De valóban, sablonok: a második Wild Butterfly-nál unalmasabb riffet komolyan nem tudom, mikor hallottam utoljára (ja, de igen, valami Frontiers-kiadványon). A harmadik dalnál (Last December) javulni látszik a helyzet, de ez meg kicsit olyan, mint valami kikukázott Westworld-dal, és lényegében ebben a szellemben megy végig a szerencsére csak 45 perces lemez: a címadó dalnál középtájt például megint visszajön a facepalm (ezt a riffet a Lord is kiszórná), de mondjuk a My Heart Belongs To You-t tök jól elcsípték.

És persze lehet, hogy más hallgató pont fordítva látja, nem vészes tehát a helyzet, ha az ember Frontiers-rockkal kel és fekszik, de még akkor sem, ha csak simán kedveli a dallamos dolgokat, pláne ha Tony rajongója is egyben. Jól hallgatható az egész album, és Magnus is ízes témákat, szólókat ereget (remekbe szabott például a How Many More Goodbyes vagy a már említett My Heart, netán a Bright Start Blind Me). Az énekest pedig (még egyszer: 57 éves idén!) tényleg nem lehet eleget dicsérni: generációjából az egyik legjobb formában lévő torok. És amilyen jól veszi le a lemeznyitó priestmetal-nótát, annyira frankó vele a névadó feldolgozás is, amit végre feljátszottak nomen est omen-alapon. Összességében tehát pozitív irányba billen a mérleg nyelve, de ezzel a hanggal és ezekkel az előzményekkel tényleg illene érdekesebb zenéket csinálni Starbreaker néven. Pláne tíz év elteltével.