Shock!

Az utóbbi időben elég sokszor érzek késztetést arra, hogy felpattanjak a monitor mellől és tiszta erőből nekirohanjak kopaszra borotvált fejjel a falnak. E roppant idegnyugtató hatású gondolatfoszlányok persze mindig csak akkor jelentkeznek a legintenzívebben amikor elkezdem görgetni egyes – itt meg nem nevezett – magyar zenei oldalak „értékeléseit" azokról a lemezekről, amelyek igazából még meg sem jelentek. Steven Wilson szövevényes, hosszú ismerkedést, érlelést és maximális odafigyelést igénylő műveivel kapcsolatban egy ilyen idő előtti kritika pedig, amellett, hogy a művészt és alkotását köpi arcon, még ráadásul szerzőjének célját is minősíti: recenzió végre letudva, én vagyok a király, hogy elsőnek írtam róla baromságokat... Ez pontosan ugyanaz a színvonal, amikor valakiről csupán egy fotó alapján ítélkezünk, és egyből tudunk róla mindent elsőre, de idézhetném akár a legokosabbak első gondolatát is a „botrányosan szar" borító láttán: ki a faszom ez a pápaszemes ürge?

Mondom ezt úgy, hogy sokadik ismerkedés után sem sorolom a To The Bone-t Wilson legkiemelkedőbb pillanatai közé. Mégis, talán ez az első olyan dalcsokor a mestertől, amely első körben sem annyira emészthetetlen, mint mondjuk a korábbi, nagyobb lélegzetű anyagok, vagy a már-már klasszikusnak számító Porcupine Tree-lemezek. S valószínűleg az sem lesz különösebben meglepő, ha ezek után a progresszív rock címkét egy laza ecsetvonással mondjuk progresszív popra színezzük át, hiszen a The Raven That Refused To Singet követően az utóbbi szerzemények egyre inkább letisztultak, szellősebbé váltak, urambocsá' könnyebben befogadhatóbbak lettek. A szerző többi zenekara és projektjei (Storm Corrosion, Blackfield) is ebbe az irányba haladnak, s bár egyetlen hallgatás után még így ebben a formában sem voltam képes ítélkezni az új dalok felett, az mindenesetre egyből lejött, hogy nem kell tizenhétszer nekifutni a lemeznek, hogy jóra hallgassam. Tévedtem.

Wilsonnak ugyanis még az egyszerű dalaihoz is átszellemülten, koncentrálva érdemes közelíteni, és ebben a popos közegben is ugyanúgy időre van szükségük a beéréshez, mint ahogyan az eddig is jellemző volt. Ráadásul megint csak olyan arcok támogatják őt a muzsikálásban, akik önmagukban is külön kategóriák: Adam Holzman jazzbillentyűs például, akit nem csupán Miles Davis vagy Marcus Miller mellől ismerhetünk, hanem még a Rush 2112 lemezéről is. A mindenkori segítő, Nick Beggs basszusgitáron is jelen van, valamint a Hand. Cannot. Erase.-en is hallható izraeli énekesnő, Ninet Tayeb is jó pár dalban szerepel ismét. Az elsőnek kiemelt, szívszorító Pariah-ban még főszerepet is kapott Wilson mellett, ami egyébként is a lemez egyik legdrámaibb pillanata, bár közel sem annyira hatásos, mint amilyen mondjuk a Happy Returns volt két évvel ezelőttről. Persze elvétve azért akadnak még Porcupine Tree-t és korai szólólemezeket idéző, merengősebb tételek is: ilyen például a fincsi, jazzes impró-szólóval (David Kollar) végződő Detonation, a nagyzenekarral aláfestett Song Of I, vagy a nem túl érdekfeszítő Refuge.

Igazából a hagyományos értelemben vett progrock jelzőt is talán csak az érdekes hangszínekkel operáló People Who Eat Darkness című szerzeményre lehet ráragasztani (esetleg még a Pink Floyd-ízű, kétperces Blank Tapesre), hiszen Wilsont saját bevallása szerint is leginkább a '80-as évek, gondolatiságot is magukban hordozó popzenéi (Peter Gabriel, Kate Bush, Talk Talk) inspirálták ezúttal dalírásra. Ezt az állítást pedig egyértelműen alá is támasztják az olyan nóták, mint a Tears For Fears vagy a Simple Minds kellemesebb pillanatait is felidéző The Same Asylum As Before, vagy akár a lemezt indító, két lendületesebb dalocska (To The Bone, Nowhere Now). A legnagyobb meglepetést pedig talán a '70-es évek diszkózenéi szellemében fogant Permanating okozhatja egyeseknek, ami akár még a friss The Night Flight Orchestra-lemezen is szerepelhetne. Bár azt gyorsan hozzá is teszem, hogy a svédeknek egy árnyalatnyival azért erősebb dalokat sikerült most összekalapálnia ebben a stílusban.

Szóval nincs itt túlságosan nagy baj, könnyfakasztó csalódásról ismét nem tudok beszámolni, Steven Wilson és zenéje egyszerűen csak változik, átalakul, letisztul, harmóniát és igazságot keres... mint ahogyan jobb esetben mindenki más.