Shock!

Minden tiszteletem mellett sem vagyok jóban mostanában a Scorpionsszal. Persze nyilván örülök, hogy még nyomják, de alapvetően már a direkt visszalépésnek szánt Sting In The Tail sem jött be különösebben, főleg nem két olyan erős, retrósan is modern anyag után, mint az Unbreakable és pláne a Humanity – Hour 1. Ezeken megmutatták, miként kell odabaszni az asztalra öregedő rockerként is. Persze amikor a „búcsúturné" ötlete megszületett, elképzelhető, hogy komolyan gondolták a leállást, fene tudja, talán a régi haver és nem mellesleg kortárs Ronnie James Dio (akkor még csak) betegsége is elkedvetleníthette őket, éppen ezért elfogadtam tőlük, hogy utoljára egy eszenciális albumot raktak össze a '80-as évek stílusában. Igazság szerint sose állítottam le azt az albumot hallgatás közben, de nem nagyon volt ingerenciám hallgatni később, még a fantasztikus arénás buli után sem, ami – talán a helyszín miatt, de – sokkal jobban tetszett, mint az azt megelőző.

Mégis, utána mintha kissé túlzásba vitték volna a retrót: újrafelvett klasszikusok (minek?), unplugged anyag (ami nyilvánvaló értékei ellenére baromi unalmas lett végül), új album nagyrészt harminc éve (nem véletlenül) kikukázott dalokból. Valahogy az sem szimpi, hogy az ötvenedik évfordulót megünneplendő már megint '80-as évek-beli lemezeket hoznak ki újra, ami persze szívük joga, meg persze ezek a legnépszerűbb anyagaik, de pont ebből az apropóból lehetne kicsit a korai korszakra irányítani a figyelmet, hiszen Uli Jon Roth visszatekintő anyaga eleve nem juthatott el annyi emberhez, mint az említett újrakiadások, és az sem elég, hogy Klaus Meinéék néha-néha leporolnak pár dalt (ahogy nézem, a mostani turnén például egy kábé nyolcperces egyveleget nyomnak ebből az érából). Pláne, hogy az ősszel negyvenedik születésnapját ünneplő In Trance a legutóbbi remaster-sorozatból is kimaradt, és tudomásom szerint a mai napig csak félbootleg verzióban jött ki így.

Ez már csak azért is kár, mert a harmadik Scorpions-lemeznél kezdődött el a zseniálisan provokatív borítók sorozata, ennél fogva tehát mindenképpen mérföldkőről beszélhetünk. Az In Trance esetében persze ma már persze ez nevetséges, hiszen míg például a Virgin Killer frontképe a mai ingerküszöb mellett is minimum necces, az itteni képen a gitáron vonagló szőkeséget ábrázoló fekete-fehér fotót az eredetileg túl mély dekoltázs miatt cenzúrázták egy diszkrétebb verzióra (feltételezhetően nem a pornófogyasztó német, hanem az angolszász, főleg az amerikai piac miatt volt óvatos az RCA kiadó). Fontos adalék még, hogy itt jelenik meg először a híres logó, és még ennél is meghatározóbb, hogy a lemez címadója a csapat első igazán nagy sikert elért balladája, lényegében a későbbi nagy lassúik is – legyen szó slágerről vagy kevésbé ismertről – ezen recept alapján készültek. Szó, ami szó, bármelyik verziója heveny libabőrt okoz a mai napig, az eredeti diszkrét hammondos aláfestése pedig különösen tetszett, amikor először hallottam, eredetileg ugyanis a szarrá hallgatott Tokyo Tapes koncertfelvételről ismertem a dalt.

És ha már a japán bulikat megörökítő, szintén ebbe a rovatba kívánkozó 1978-as lemezről van szó, az In Trance nyitószáma, a Dark Lady volt onnan talán a legnagyobb kedvencem. A mai napig minden alkalommal letaglóz ez az amúgy nem túlbonyolított energiabomba: az elementáris riffre először az Uli által énekelt verzék érkeznek, Meine csak vokálozik, és a refrén lényegében egy velőtrázó sikoly, ami a Dark Lady kiáltással végződik – nem véletlen, hogy a sok évvel későbbi Scorpi-tribute albumra pont ezt választotta az Agent Steel. Érdekes utána, hogy a címadóval egyáltalán nem ül le az anyag, még úgy sem, hogy a Life's Like A River szintén líraibb húrokat penget. Valami pedig azt súgja, hogy ezt a dalt az Omegáék is szerették a '70-es évek közösen turnézós időszakában, amikor a Scorpi volt az NSZK-ban az előzenekaruk (mai aggyal és ismeretekkel ez a nexus teljesen felfoghatatlan persze, de feltételezhetően a német rockélet még embrionális állapotban lehetett akkoriban, és persze a vasfüggöny-romantikát se feledjük). A Top Of The Billbe integrálták később a kötelező dobszólót (halld szintén Tokyo Tapes, akkoriban ez még Herman Rarebelltől is elfogadható volt), és valóban, e pörgős kis rock'n'roll jól betöltötte ezt a funkciót is – itt a lemezen mondjuk nem feltétlenül a legerősebb téma, de a világért sem ugranám át.

A Living And Dying nem annyira lírai, inkább pátoszos, himnikus, de baromi jó dallamai vannak, és jól megágyaz a Dark Lady melletti legzúzósabb tételnek (nyilván a zúzóst '70-es évek-beli értelemben kell érteni), a Robot Mannek, ami szintén nagy kedvencem a tokiói anyagról. Ott – mivel zárónóta volt – nyújtották egy kicsit, de eredeti, alig háromperces verziója is baromi jó a remek Roth-nyünnyögtetésekkel. Az Evening Wind megint monumentális, erről pedig az jut eszembe, hogy ezeket a témákat mintha mások is lopkoválták volna az Omegán kívül, Balázs Fecó különösen gyanús, de talán még az Apostolt is inspirálta pár Scorpions-tétel a korai érából. A Sun In My Hand bluesát a köztudottan Hendrix-fanatikus Roth egyedül énekli, és két nóta amúgy tényleg bőven elég belőle még akkor is, ha hangja érdekes, egyedi tónusú – jól teszi, hogy rendes énekesekkel dolgozott az elmúlt időszak Scorpi-visszaidéző túráin, lemezein. A Longing For Fire-nél visszatér Meine, és egy elszállósabb, utazósabb témával ér véget az anyag énekes része, hogy a legvégén egy kellemes Roth-instrumentálissal, a Night Lightsszal lazítsunk. Ha alaposabban belegondolok, az egész album egy kellemes, utazós lazítás, amennyiben a két igazán keménykötésű dalt és a blues ujjgyakorlatot nem számítjuk.

Alapvetően nem sokat tudok hozzátenni ahhoz, amit Uli bátyánk Scorpions Revisitedjéről írott recenziómban írtam: a korai Scorpions atmoszférája, muzikalitása, progresszivitása még a '70-es évek fantasztikus zenéi között is különlegesnek, egyedülállónak számít. Semmire sem hasonlít és rá sem hasonlít semmi, nyomai csakis Uli saját zenéjében és a Scorps későbbi munkáiban lelhetők fel, de – és most mindjárt letöröm a saját kezemet, hogy ilyet leírok – a kettő együtt volt az igazi. Persze, ily módon nem is lehetett túlságosan hosszú életű a dolog, de legalább a mágia sem veszett ki belőle. Úgyhogy örüljünk annak a nem is kevés, tulajdonképpen kivétel nélkül klasszikus anyagnak, amit ez a felállás összehozott, és amelyekkel megnyitották a kaput a német rockzenészek előtt a nemzetközi rocksikerek felé.

A Scorpions 2016. február 29-én Budapesten, a Papp László Sportarénában koncertezik. További részletek itt.