Nem is emlékszem már, honnan hallottam arról, hogy milyen jó hangulatúak a Remorse zenekar által huszonegy (!) éve szervezett, civilek által „rocktábornak" is nevezett, festői szépségű környezetben megrendezett nyárvégi fesztiválok. Ugyanakkor amikor egy ideig a munkám rendszeresen Ózdra szólított, magam is sokszor szemeztem a 23-as út mentén alig észrevehető, Suvadás-ligetbe invitáló táblával. Persze a „festői szépség" a közvetlen környezetből nem annyira derül ki, hiszen Arló kissé lehangoló milliőjéből még véletlenül sem arra a látványra következtetne az ember, ami végülis a „tóparton, tópartokon" fogadja, pedig a különbség lényegében párszáz méter. Ezzel együtt ami engem illet, Ózd és környéke megítélését mindenképpen árnyalta az a jó másfél év, amikor rendszeresen jártam, ráadásul bármennyire is munkáról volt szó, mindig nagyon jól éreztem magam, köszönhetően a vendégszerető és rendkívül nyitott helyieknek. Amikor tehát a Rockmaratonon kajálás közben felfedeztük megannyi, az asztalra kiszórt flyer közül a Hellness hétvégéét (nyilvánvalóan Remorse-ék „felejtették ott" ezeket nagy mennyiségben), először merült fel komolyan annak lehetősége, hogy első ízben tiszteletünket tegyük az eseményen. És nem bántuk meg, sőt.
A tó körül víkendház-sor húzódik (faterom szerint annó dacumál KGYV vállalati üdülő is volt itt), ezeket érdemes időben előjegyezni, ha az ember normális szállást szeretne, és persze a kalandvágyóbbaknak korlátlan sátorhely is rendelkezésre áll. Megvan tehát a klasszikus kemping-feeling is, a kultikus büfé mellett pedig kultikus méretű színpad áll – kényesebbeknek is vállalhatók tehát a körülmények, még ha a Masters Of Rock vagy a Bang Your Head infrastruktúrájával hasonlítjuk is össze – persze a volumenek teljesen mások, tekintve, hogy itt mindössze pár száz ember metálkodik, nem tízezer. Más kérdés, hogy a péntek délutáni „go live"-kor a büfé nem igazán volt a helyzet magaslatán, ami azért sem volt szerencsés, mert normális kajálda csak a tíz perc autótávolságra lévő Ózdon van, tehát ha valaki nem készült saját készlettel, grillezett vagy bográcsozott, de már feltankolt valamennyire, akkor kénytelen volt 4-5-ig várni a déli nyitástól, hogy ehessen. Jó, a boltba el lehetett sétálni, de ehhez át kellett menni a falun, ami sokak komfortzónáján kívül esett. Remorse-ék amúgy csak a zenekarokat szervezik, a vendéglátás abszolút önkormányzati kézben van, tehát erről ők nemigen tehettek, mindazonáltal erre jövőre érdemes lenne jobban odafigyelni, de legalábbis a Facebook-eseményen egyértelműsíteni az állapotokat. Mindenesetre késő délutánra-koraestére azért beindult a babgulyás-üzem, tehát a késői ebédet követő pálinkázást Kámusékkal meg lehetett azért fogni, hogy maradjon energia az estére.
Mivel a szállásig gyakorlatilag minden elhallatszott (igaz, a hangok keveredtek a hangos röhögéssel és a folyamatosan a teraszon dübörgő thrash-gyorstalpaló tananyaggal), nem annyira a zene, mint az éhség volt az, ami végülis lecsalogatott minket a fesztiválterületre. A jó időzítésnek és a Pörkölt sörrel című, éppen akkor felcsendülő opusnak köszönhetően egy pillanat alatt váltam Lepillantóküllő-rajongóvá – remélem, az első két zenekar emiatt nem gondolja azt rólam, hogy „hú, de paraszt bunkó fasz vagy". Mentségemre szolgáljon, hogy az 5 óra előtti beállás környékén még konferenciahívásba kellett mennem a büfé fedett részének hűvösébe húzódva, tehát maximálisan tudtam azonosulni az Akela Döntsd el... dalának bizonyos soraival – ezáltal akklimatizálódtam tehát végleg a feszt szellemiségéhez. Ami tehát a Lepillantóküllőt illeti, feltétlenül megnézem őket majd klubban, mert itt tényleg nagyon tetszett ez a thrash-crossover mix, amit tolnak.
A Salvusra nagyon kíváncsi voltam élőben, mert legutóbbi lemezük ugye nálunk is jól szerepelt, ugyanakkor nekem személy szerint nem annyira tetszik a modoros ének és a didaktikus, szájbarágós, kissé erőltetetten intellektuális szövegvilág. Ezzel most sem tudtam megbarátkozni, de ahogy a gitárosok felszántották a színpadot, az szerfelett meggyőző volt. A zene pedig továbbra is míves, ízes, jó arányban keverednek benne a progos, tradicionális, thrashes és modern elemek – kiváló koncertbandát láttam tehát, és végülis miről szól a metal, ha nem erről?
A következő elcsípett banda az itteni felhozatalhoz képest kissé lazább zenét játszó Nomad volt, őket – pláne a petőfis sikerek miatt – akár kakukktojásnak is tekinthette volna bárki, ha nem lenne gitárosuk személye révén eleve örökbérletük bármilyen magyar thrashfesztre. Elvégre Cicó nemcsak a borsodi színtér, de Magyarország egyik első vérthrashere volt a Bedlam kapcsán, és metalos kiállása, valamint gitározása még ma is simán feljogogosítaná akár a Machine Headbe való beugrásra is. Tiszteletbeli thrasher volt, van és lesz tehát, ugyanakkor zeneileg már teljesen más vizeken evez, de hát sokoldalúsága már régóta közismert. Akármit is csinál ugyanakkor, annak mindig lesz egy különleges Bedlam-íze és sajátos atmoszférája, élőben pedig az amúgy eredeti verzióban is erős Nomad-dalok még ütősebbek. Érdekes ugyanakkor, hogy bár ők is ugyanabból a közhelyszótárból dolgoznak, mint a Salvus, itt valahogy kevésbé érzem azt, hogy olyan hú, de komolyan kellene venni a súlyosabb mondanivalójú szövegeket is akár. Talán a Juhász Marci hangjában és előadásmódjában rejlő keserédes szarkazmus teszi, talán valami más, de még az amúgy kissé megmosolyogtatóbb részeket is elviszi a hátán a fenti szempont. Nem is tudom, hogy fogalmazzak, de valahogy természetesebb az összkép. Lényegében tehát a hétvége egyik legjobb koncertjét adták, amihez az Akela leginkább ráadásként szolgált már a fél éjfeles kezdéssel.
Stílusosan és túlzóan fogalmazva, addigra már farkasordító hideg kerekedett a tónál, és a leszálló köd némi horror-atmoszférát is biztosított Főnökék headliner műsorához, amihez sok újat nem tudok hozzáfűzni, pláne a huszonöt éves jubileumi buli kapcsán leírtak tükrében. Maximum annyit, amire már fentebb is utaltam: a Döntsd el... valójában mindenkihez szól, aki dolgozik – nem az egyszeri melós dala ez, de lehet a sales menedzseré, milliárdos büdzsékről döntő pénzügyi vezetőé, gyárigazgatóé is – mindenkié, aki riportol valakinek, valahová. Főnök árokbetemető, társadalmi diskurzust elősegítő tevékenysége tehát úttörő, remélhetőleg hamarosan Farkasmancs-érdemrendet kap érte. Ha tehát van itthon igazán megbízható metal intézmény, az az Akela – és ezúttal tényleg volt új nóta. A Sabbath Szombat nevű tribute zenekar műsorát pedig a rettenetes név ellenére is szívesen megnéztem volna, még fél kettő magasságában is, de sajnos az átszerelés annyira elhúzódott, illetve olyan hideg lett, hogy inkább eltettem magam másnapra.
Szerencsére szombaton gyönyörű strandidőre virradtunk, amelyet a tó kellemesen hűvös vize tökéletesen kompenzált, egyes (dajcs)pank arcok FKK-érzésvilágú szabadossága nemkülönben. Kései ebédünket követően (sosem gondoltam volna, hogy az idei év legyik legkiválóbb halkajáját pont Ózdon fogyasztom majd el, igaz, a közeli Szilvásvárad pisztrángja messzeföldön híres) hosszú szieszta következett, majd a négy és nyolc közötti bandákat (Gore Thrower, Anxius, Maradandó Károsodás) inkább csak a szállásról figyeltük. A Dying Wish őszintén szólva nem különösebben az én zeném, tehát a szombat esti boogie nyitányának stílszerűen a Mötley True műsorát választottuk (némi csutka hangerőn Carmen-hallgatással melegítve erre is). Valahogy a magyar tribute zenekarok névválasztása az esetek 90 százalékában tényleg elég szerencsétlen, sőt, időnként teljességgel vállalhatatlan (hadd ne soroljam, de a fentebb is említett Sabbath Szombat még a jobbak közül való), és ez még akkor is snassz egy kicsit, ha amúgy a banda jól nyomja. Ahol esetleg magyarázható, az persze árnyalja a képet, legalábbis a „konkurens" csapattól elfogadtam a Holiday Crüe nevet, és egri-ózdi testvérbrigádjuknál is elmegy a név némi szódával. Emellett pedig semmi szégyenkeznivalójuk nincs a Kiss Endi/Pocky-féle csapattal szemben szemben, pláne hogy Kelet-Magyarországról sok minden az ember eszébe juthat, de Los Angeles a legkevésbé (persze nyilván van Mötley-tribute Detroitban, Birminghamben és Torinóban is). Mégis sikerült idehozni egy órára L.A.-t, pedig szemmel láthatóan nagyon kevesen ismerték a Mötleyt, szépen lassan valahogy mégis megtelt a színpad előtti terület. És nem mellesleg: Pockyék használnak mankó-vokálokat, ahogy az eredeti Mötely is mindig, de itt ennek nem hallottam nyomát.
Estére aztán kissé besúlyosodtunk, jött a mindig megbízható Watch My Dying-zúzda és headliner sávban pedig a Remorse, akik ráadásul egy Harc+ néven futó műsort raktak össze. Érdekes amúgy, hogy ahhoz képest, hogy a Remorse-szimpatizánsok száma igen magas a stábban, elég keveset írtunk róluk az elmúlt mondjuk tíz évben. Hozzá kell persze tenni, hogy nem is nagyon volt mit, hiszen a legutolsó lemez 2008-as, a koncertezést pedig nem különösebben viszik túlzásba a srácok. Ez persze nyilván logisztikailag sem könnyen kivitelezhető a szűkebb pátrián kívül úgy, hogy mindenkinek civil élete van a zenekarozás mellett, és valahogy még olyan lehetőségekről is lemaradnak néha, mint az idei Rock On fesztivál, amit pedig a saját kiadójuk rakott össze. Persze a Rockmaraton meg a Kreator-buli összejött, de ezeken meg pont én nem láttam őket – kár, mert Oláh Zsoltiék mindig is nagyon érezték az amerikai thrasht (az In Versio például mai füllel újrahallgatva is teljesen jó), és most, hogy kisebbfajta reneszánsz, sőt, feltörekvő újhullám jellemzi a műfajt, biztosan lehetne többet profitálni ebből. Már csak azért is, mert ez a stílus itthon is mindig népszerű volt, és baromi jó nóták kerültek ki a Remorse-műhelyből minden korszakban. Az utóbbi lemezek pedig különösen erősek, nem véletlenül kezelik mostanában kiemelten a Harc! lemezt (amely nem mellesleg artworkjében is emlékezetes, ráadásul jó néhány évvel napjaink képregény-őrülete előtt – nem rémlik, hogy bármelyik amcsi neothrash csapatnak eszébe jutott volna hasonló). Az is dicséretes, hogy bár legalább annyian fordultak itt már meg, mint a Megadeth-ben (copyright elvileg Kámus, de ezt bárki magától is megállapíthatja), megmaradni látszik a családias jelleg, lényegében bárki újra felbukkanhat bármikor, ugyanúgy mint ahogy a Harc-korszakos egykori zenésztársak. L.A.-hez hasonlóan San Francisco sem nagyon jut az ember eszébe ezen az égtájon, de ettől még abszolút körbelengte a tavat a Bay Area-szellemiség. És most már tényleg lesz új lemez, ha jól értelmezem, a csapat közösségi oldalán az ott a várható borító – remélem legalábbis, mert baromi ígéretes.
A házigazda thrashelése akár tökéletesen le is zárhatta volna a hétvégét, de hátravolt még az Omen kései bulija, ami ugyan nem volt életük legjobbja, mégis különlegesre sikeredett. Tekintve ugyanis, hogy augusztus 20-a volt, Kori mester kissé leamortizálta a hangját a különféle ünnepi haknikon, mindennek pedig nyilván nem tett jót az éjfél utáni kezdés. Mégis, a tiszteletreméltó kitartás és elkötelezettség megtette hatását, mert egy ponton átlendült a dolog pozitívba, és onnantól kezdve a hangulatnak is adott egy plusz többletet, hogy ez az arc most csakazértis megcsinálja a közönségért. Legalább akkora respect, mint a fezenes dupla szaunabuliért, amit közönségként sem lehetett egyszerű végigtolni. A műsor persze talán kissé rövidebb is volt a szokásosnál, de ennyi metal talán elég is volt addigra már. A régi dalokból ugyanakkor én továbbra is bátrabban válogatnék, nem hiszem, hogy bárki megsértődne, persze semmiképpen sem az újabbak rovására, amelyek viszont továbbra is baromi jól működnek. Ezeket hallva mindig megnyugszom, hogy power metalban is tudunk jók lenni itthon, nemcsak thrashben és egyéb durva műfajokban. Persze egy-két versenytársnak-trónkövetelőnek talán még a Nagyfiak is örülnének, csak hát az a fránya ének...
Hát így esett 2016-ban a Remorse-fesztivál, tóparti rockparty, rocktábor, hellness-hétvége. Mi először jártunk ott, de nem utoljára. Stílusosan szólva: „lesz még folytatás".
Fotó: Pál Ferenc (zenevilag.net)
