Shock!

Nem tudom röviden leírni, miért okoz számomra felemelő és euforikus örömöt minden alkalommal egy Cannibal Corpse-koncert, de ez az első, 1998-as találkozásunk óta így van. Hosszan ugyan tudnám ecsetelni, de maradjunk annyiban, hogy nem véletlenül hangoztatom folyamatosan, hogy a Cannibal Corpse a death metal Slayere. Abban a MÁSfajta energiában, amit megmozgatnak, valahol nagyon egy tőről fakadnak, hiába tér el a két csapat zenéje, mint ahogy már leírtam ugyanezt a szinte takkra nyolc hónapja lezajlott koncert beszámolójában. Abban is megegyezhetünk, hogy rossz Cannibal Corpse setlist nem létezik (csak különböző ízlés szerinti szettek), bár ezt egy laikus fül számára hiába magyaráznám: végtelenített zsizsegésen és idegesítő hörgésen kívül nem sokat rejt a CC muzsikája az avatatlanok számára. Aki meg szereti őket, bizonyára velem együtt vigyorgott boldogan az olyan gyöngyszemek hallatán, mint a Sentenced To Burn és a Kill Or Become kettőse, vagy az Addicted To Vaginal Skin (ha már Fucked With A Knife nem volt nagy meglepetésemre), esetleg az I Cum Blood hallatán.

Mivel a tikkasztó hőség még nagyobb sebességre kapcsolt, és az előző napi Sepultura-koncert még egy kicsit merített az energiaszintemem, hiába voltam kíváncsi élőben az Omega Diatribe-ra és a Kill With Hate-re, semmivel nem tudtam rávenni magam, hogy tűző napsütésben korán elinduljak otthonról. Bocs, srácok, tényleg. Főleg utóbbit sajnálom, mert egy ideje náluk gitározik Kovács „metálgitáros" Attila, avagy „a tetovált fiú, aki minden zenekarban játszik", és pont az én ízlésem szerinti death metalt nyomják, ráadásul Gyémánt Krisztián tök jól hörög (már ha ezt így le lehet írni anélkül, hogy az ember el ne vigyorogná magát közben). Másnap kedvem is támadt meghallgatni a Voices Of Obliteration című lemezüket, és bizony az is jó.

A Cannibal Corpse nem viccel. Igaz, haragudtam rájuk, amiért az első három számban már elsütötték két nagy kedvencemet, én meg nem tudtam földöntúli mosollyal ringatózni a riffekre, hanem fotókat kellett készítenem az Arcukat Soha Nem Mutató Zenészekről. Ez a két mérgezően gyaluló szerzemény a Scourge Of Iron és az Evisceration Plague volt – talán olvasták az előző beszámolóm végét? Sebaj, vannak ennél rosszabb dolgok is, így a koncert többi részét megfelelően boldog állapotban töltöttem (Máté Éva koncertfotográfus/metálgitáros és P.E. unokatestvér igazolhatják), és teljesen mindegy volt számomra, hogy a Sentenced To Burn vagy a The Wretched Spawn, netán a Make Them Suffer szólalt meg, abszolút úgy éreztem: nekem most eljött a Karácsony.

Látványnak meg ott volt a négy muppet, ami messziről nézve valóban vicces látvány, de tényleg nem is kell ide más, pontosan így jó, hogy Rob Barret, Alex Webster, George „Corpsegrinder" Fisher és Pat O'Brien többnyire a helyükhöz szögezve áll és csak headbangel. Természetesen Fisher úr ennél többet is tesz, de ne várjuk tőle azt, hogy tapsolásra buzdítsa a közönséget, pont elég, ha néha megáll, a haját hátraveti, és abban a masszív kőemberes pózban végigméri a közönséget. Ebben minden benne van. Hozzátenném, hogy az egyik kedvenc vokalistám a death metal műfajból, kimondottan változatosan, egyénien és rokonszenves módon hörög.

Pat O'Brien pedig zseni a maga stílusában. Fantasztikus intenzitással játszik, veszélyes Niagaraként robbannak ki ujjai közül a death metal riffek és szólók, miközben arcizma sem rándul. Kell is koncentrálni ehhez a zenéhez, ami Paul Mazurkiewicz doboson is látszott: a koncert elejétől fogva összpontosít és felfokozott energiával játszik, nem is értem, hogy nem ájult le a dobszékről ebben a hőségben.

Szerencsére a hangzás is az ő oldalukra állt, itt már megvoltak a mélyek is (nem úgy, mint előző nap...), és a két gitár is szédületes energiával szólalt meg. A közönség némelyest szellősebben áldogállt, mint Sepun, ami valahol érthető, hiszen rengeteg a koncert, fesztivál, ide meg tényleg az jött el, aki fanatikus. Legyen még sok ilyen élményben részünk, jöhetnek újabb nyolc hónap múlva!