Shock!

Jubileumi, huszadik évét ünnepelte idén az alsóörsi Open Road fesztivál, és a szervezők igyekeztek mindent meg is tenni annak érdekében, hogy a kerek évfordulóhoz passzolóan kerek zenei produkciókat vonultassanak fel. Nyilván alap, hogy a Harley-Davidson fővédnöksége alatt működő rendezvényen mindig rengeteg a motoros program, de most már jó pár éve zenei fronton is igyekeznek egy-egy csemegét, külföldi nagyágyút bedobni, hogy a vasakban való gyönyörködés után a hallójáratoknak is jusson egy kis élvezet. Idén kétségkívül a Europe volt a legnagyobb dobás, de a pénteki, kizárólag Deep Purple dalokból-álló szettel hirdetett Glenn Hughes szóló-buli is igencsak csalogatónak tűnt. Sajnos Glenn végül betegség miatt a teljes turnét lemondani kényszerült, ami egyrészt azt eredményezte, hogy helyette az Edda hozta le a pénteki headliner szerepet, másrészt pedig azt, hogy számomra így maradt a szombati megjelenés.

Joey Tempesték előtt a hazai fesztiválközönség előtt egyáltalán nem ismeretlen Ivan & The Parazol lépett fel, akik ráadásul ezen a bulin az LGT-s Karácsony Jánossal is kiegészültek. Ivanékat sokszor és sok helyen láttam már (köztük például a Deep Purple előtt is), és soha nem is okoztak csalódást. Produkciójuk kiérlelt, dalaik jók, és kétségtelenül marhára érzik ezt a fajta, leginkább a Stonesszal rokonítható rockzenét. Most azonban valahogy hiányzott belőlük az átütő energia, nem húzott igazán a műsoruk, annak ellenére, hogy a Syrius I Am A Manjét is elővették. És hogy milyen jó is az öreg a háznál: mikor a buli végén megérkezett Karácsony James, vele együtt azonnal megjött a stenk is. Innentől valahogy mintha kapásból megugrott volna a fordulatszám, rögtön elkezdett működni a buli. Persze nincs is ezen mit csodálkozni, hiszen az olyan dalok, mint a Karácsonnyal elsőként eltolt Mindig magasabbra vagy az utána következő Ő még csak most 14 garantáltan sütnek egy olyan fesztiválon, ahol a döntő többség 30 vagy inkább 40+-os .

James jellegzetes hangja persze meg-megbicsaklott néha, de ezt lassan 70 felé ballagva azért elnézhetjük neki, főleg, hogy láthatóan iszonyú lelkesen, fiatalos lendülettel vezette le a neki jutó öt dalt, gitározása pedig még mindig rendkívül feelinges. A műsort a Mi lesz velem zárta, előtte pedig volt még A síneken és egyik személyes kedvencem, az És jött a doktor is. Mivel közvetlenül a koncert előtt Frenreisz Károlyt is láttam a fesztiválon, bíztam benne, hogy esetleg ő is felbukkan majd a színpadon, és ugyan erre végül sajnos nem került sor, de így is nagyon jó volt hallani a legendás LGT-életmű méltó megidézését.

Ivanék után nem sokkal Richie P és Qka MC segítségével egy valódi Harley is gazdára talált (sosem gondoltam volna, hogy pont az Animal Cannibals fog felbukkanni itt...), majd végre érkezett a fesztivál záróprogramja, a Europe. A zenekar, akiknek nevéhez a rockzene tán legelcsépeltebb slágere fűződik, és akiket a mai napig mindenki ezzel azonosít, annak ellenére, hogy 2003-as visszatérésük óta folyamatosan és látványosan távolodnak attól a hangzásvilágtól, amelynek kicsúcsosodását anno a The Final Countdown jelentette. Persze a mai napig minden egyes koncertet ezzel zárnak, meg a Carrie, a Rock The Night, a Superstitous és a Cherokee is kihagyhatatlan, fellépéseiket azonban nem ezekre hegyezik ki, és a régi dalok közül is sokszor olyanokat vesznek elő, amelyek nem feltétlenül nyilvánvalóak. Mindez persze abszolút szimpatikus és dicséretes hozzáállás, hiszen nem lehet rájuk sütni a bélyeget, miszerint élőben csak a múltjukból kívánnának megélni. Az ilyesmi ugyanakkor magában rejti annak a veszélyét, hogy egy fesztiválon – pláne egy olyanon, ahol nem a rockzene a fő kohéziós erő – a közönségnek fingja nem lesz a műsorról, és nem fog tudni mit kezdeni a zenekarral. Alsóörsön pedig pontosan ez történt: a magyar viszonylatban kifejezetten passzív és érdektelen publikum döntő többsége azért az egy (jobb esetben három-négy) bizonyos nótáért jött, a többit pedig rezignált unalomban asszisztálta végig.

Mindez azzal a következménnyel járt, hogy a színpad bal oldala sem szaggatta szét az istrángot: John Levén és Mic Michaeli totál takarékon nyomta le a bulit, ellentétben a mániákusan doboló Ian Hauglanddal, a legutóbbi, bécsi formájánál sokkal lelkesebb John Norummal és a mindenhol és minden körülmények között 100 százalékig rocksztár Joey Tempesttel. Levénék rezignáltsága valahol érthető, azonban az a véleményem, hogy egy profi zenész akkor sem engedheti meg magának a látványos unalmat, ha belül valóban ezt is érzi. Scott Iantől Bruce Dickinsonon át Ozzyig rengeteg embernek megy is ez, a Europe néhány tagjánál azonban sajnos nem először futok bele ilyesmibe.

A hangulat finoman szólva sem volt forró tehát, inkább csak rendben elcsordogált a buli, technikailag azonban a Europe még mindig tökéletes, és hiba nélkül le is hozták tizennyolc számos programjukat. A legelső lemez, a visszatérő Start From The Dark és az újkori éra egyik legjobbja, a Secret Society, valamint a Bag Of Bones teljesen kimaradt, kárpótolt viszont értük a Last Look At Eden címadója, illetve a bivaly The Beast, valamint a Walk The Earth-ről előkapott három tétel, amelyek élőben sokkal jobban eltaláltak, mint lemezen. Az utolsó korongok „Europe plays Deep Purple"-világa nekem valamelyest csalódást jelentett, viszont el kell ismernem, hogy a Turn To Dust vagy a Hole In My Pocket kifejezetten jól megdörrentek élőben. A tökéletes hangzású, bő másfél órás buli végén aztán a közönség is megkapta végre, amire annyit várt: a The Final Countdownt nagyjából kétharmaduk telefonnal is rögzítette, megszerezve magának a felvételt egy olyan csemegéről, amely szinte fellelhetetlen a neten.

Bár a zenekar is ludas benne, elsősorban nem rajtuk múlt, hogy ez a koncert nem sikerült igazán eksztatikusra: Alsóörsön nem volt esélyük.

Fotók: Open Road Fest