Shock!

Egészen hihetetlen, hogy szinte napra pontosan tíz éve sikerült elcsípnem az Extreme-et, és akkor sem éppen a szomszédban, sőt. Párizst mindenképp látni kellett, de így különösen nagy élménynek bizonyult, főleg, hogy akkor és ott pár nap különbséggel Richie Sambora is fellépett – annál megrázóbb volt, ami egy évvel később a helyszínen történt. Szerencsére ma már a Bataclan is rég újra üzemel, a bostoniak viszont csak a tavalyi évben reaktivizálódtak, kiváló lemezt készítettek ismét a Sixszel, és annak rendje és módja szerint útnak is indultak. Nyilván mostanában a fesztiválszezon a fő csapásirány, de jó néhány headliner fellépés is belefér a menetrendbe, ezt maga Nuno is elmondta a buli folyamán: jó 70 ezer ember előtt játszani, de a klubok jelentik a rockzene igazi terepét.

Mindez különösen igaz, ha a hely patinás is, de meg is felel a kor követelményeinek. Nos, a Grosse Freiheit 36 a Bataclanhoz hasonlóan legendás, a hamburgi bulinegyed, a Reeperbahn kellős közepén, a hasonnevű utca 36-os száma alatt található (fantáziadús tehát a névadás!), az adott időszakban lépett itt fel a Machine Head, a The Cult is és más stílusú, ismertebb előadókat is gyakran kötnek le ide, tehát frekventált is. Karzatos kialakítású, ezerötszázas befogadóképességű, tehát pont ideális volt az Extreme kompetens, fanatikus közönségének, és még pár gitársznob is elfért (erről később).

A történelem abban a tekintetben is ismételte önmagát, hogy ezúttal is megnéztünk egy neves kollégát, akinek a keresztneve ugyanaz, mint a tíz évvel ezelőtt látotté, csak ezúttal nem pár nap különbséggel, hanem közvetlenül Nunóék előtt. Azt nem tudom pontosan, hogy csak összetalálkozott a két turné vagy kimondottan supportnak jött Richie Kotzen és szabadidejében adott saját bulikat (például Budapesten), de nincs is jelentősége. Lényeg, hogy egy ideális világban ez lenne a minimumszint előzenekarilag. Nem igazán tudok mit hozzátenni sem Szilvia pesti beszámolójához: magam is ott voltam a Dürerben, részben azért, amit itt láttam jó negyven percben, de a tizenkét évvel ezelőtti székesfehérvári beszámolómat is nyugodtan idemásolhatnám. A trió ugyanaz, a zene ugyanaz és ugyanolyan zseni volt most is az egész. Kotzen munkássága most már annyira terjedelmes, hogy teljesen elengedtem a lemezes követést, mindazonáltal a blues és a bluesos rockzene pontosan erről szól: korlátlan zenélés korlátlan mennyiségben, de valójában korlátok nélkül. Kijön ez a három rutinos, összeszokott arc és olyan feelinget tolnak, hogy az ember seggreül tőle. Nem véletlen, hogy még Nuno is külön megtapsoltatta később a „the one and only″ Richie-t.

És hát ugye magamat ismételni az Extreme kapcsán is sokat tudom, mert ugyanolyan élményt jelentett ez a koncert is, mint a 2014-es. Sőt, még nagyobb is, mert ott a Pornograffittire hegyezték ki a dolgokat, itt viszont fullos besztofot kaptunk, nagyjából a Take Us Alive-hoz hasonlóan, viszont hat (!) új dallal megfejelve – jó, ez lehet, hogy koncepció volt, ha már Six a lemezcím. Hallgattam én megjelenéskor, tetszett is, mégis, élőben és a következő napok hallgatásai során esett le igazán, hogy mekkora tízpontos anyag ez a tizenöt évvel a Saudades de Rock után kihozott dalcsokor. Tényleg csak így lenne szabad új dolgokat kiadni, ahogy az Extreme teszi: ha megfelelően kiérlelt a dolog. Nem tudom, hogy esetükben a közönség-e a nyitottabb vagy ők maguk szarják le annyira az elvárásokat, hogy tényleg kedvük szerint csinálnak mindent, de tény, hogy a legutolsó ráadásnak berakott Rise akkorát ment kábé nettó két óra után is, hogy csak lestem – és a publikum is kajálta.

A legjobb jelző az egész estére talán a tartalmas lehet, és ez lemezileg is elmondható az Extreme-ről, akár éppen a Six kapcsán: a legkülönfélébb stílusokat vegyítik egyáltalán nem olyan arányban és sorrendben, ahogy az ember várná, mégis, a dalok hallgattatják magukat. Ami igazán érdekes, hogy ez a tagok szólóprodukcióira is mind igaz, nem véletlenül töltöttem a következő napokat Schizophonic-, Hurtsmile- és Tribe Of Judah-hallgatással is. És mivel Gary Cherone volt általában a legaktívabb ezen a téren, ismét csak ki kell hangsúlyozni a faszi alulértékeltségét, részben azért, hogy mennyit tesz az Extreme-hez kreativitásban, de itt és most nemcsak frontemberként, de énekesként is méltatnom kell: a program végigugrándozása mellett a hangja is óriási formában volt. Olyan kitartott témái voltak, hogy ihaj! 63 évesen...

Na persze „könnyű″ neki, hiszen Nuno és Pat Badger basszer vokáljai minden gépi mankót szükségtelenné tesznek, de az ő énekesi képességeiket emlegetni is közhelyszámba megy lassan. A zenélést meg inkább hagyjuk is: Kevin Figueiredóval hármasban egészen hihetetlen groove-okat tolnak, nem véletlen, hogy „bostoni Wingerként″ hivatkoztam rájuk közösségi médiás becsekkolásunkkor. Itt a „poén″ nyilván az volt, hogy említett zenekar is a gitár- és egyéb zenesznobok agyonhájpolt üdvöskéje, csak valahogy az Extreme-et nálunk sosem hozsannázták annyira, mint Wingeréket. Igaz, nem is jártak annyit mifelénk... Érdekes módon szólóblokkja előtt maga Nuno is elsütött pár élcet ezzel kapcsolatban, mármint, hogy rájuk az ilyen arcok is eljárnak, hogy aztán karba tett kézzel, hozzáértően bólogassanak. Na, ezt azért nem láttam jönni, ugyanakkor remekül szórakoztam azon, mennyire veszi komolyan magát és színterét a neves gitárművész. A muzsikálást persze véresen, mert aztán viszont baromira bele tudott feledkezni a Midnight Expressbe. Mennyire jó is, hogy önálló gitármutatvány is lehet dalértékű, izgalmas és meg lehet az ilyesmit oldani felesleges nyünnyögtetés meg maszturbálás nélkül is!

A dalokat meg szinte felesleges külön emlegetni, megvolt minden, ami kellett, az újak mellett a régiek. Baromi jó volt az elsőlemezes medley, az előrehozott kis dobcuccos akusztikus szett (Other Side Of The Rainbow, Hole Hearted, Tragic Comic), megunhatatlan a Cupid's Dead progmetálkodása, és nem kicsit lepődtem meg a Gary múltja miatt kissé pikáns Ain't Talkin' Bout Love-on, amit a We Will Rock You-val és a Fat Bottomed Girlsszel szemben nemcsak megidéztek, hanem végig is nyomtak. Mégis, It('s A Monster), Rest In Peace és Get The Funk Out ide vagy oda, talán tényleg az új dalokat élveztem legjobban, szívem szerint a gátlástalan popsláger Beautiful Girlst is berakattam volna velük a műsorba, de az már lehet, sok lett volna a jóból (és az eklektikából). Pláne, hogy az outro meg a Here's To The Losers volt, szóval tényleg kimaxolták a Sixet élőben.

Nem szaporítom tovább a szót, óriási volt. Tíz év múlva remélem, ismét találkozunk.

Fotó: JP Molloy / VEZ Magazine