Shock!

Richie Kotzen a szerencse fia. Aránylag ritka együttállás, mikor a tehetség, a kiemelkedően figyelemre méltó külső találkozik és mindehhez némi jó helyen, jó időben szerencse is hozzácsapódik, meg persze szorgalom és zenei alázat. Feltehetnénk a kérdést, hogy mi ebben a trükk, mi lapul a mérleg másik nyelvén (mert mindig van, már csak a Szent Egyensúly megtartása miatt is), de Richie élete vélhetően kellemes mederben folyik, így lehet, hogy tényleg sok szempontból elképesztően mázlista. A külsejét (illetve frizuráját) olykor kaméleonként változtató Kotzen most konszolidáltabb sármosan őszülő rövid haját bevállalva kelt útra, és hozzánk is újra eljutott.

A Dürer Kertben meglehetősen rég jártam, a kinti területet szépen belakták, a parkoláshoz mázli kell, nekem épp az égiek megadták ezt a lehetőséget, különben megszívtam volna. Nyári koncerthez perfekt volt minden, az előzenekar is, a még mindig nem a mai korszellemmel és algoritmusokkal kompatibilis nevű SFV, akiket annak idején már láttunk a The Winery Dogs előtt. Egyébként nem csak nálunk melegítették be a közönséget, három állomáson kísérték el Kotzent, így egy miniturnéra is lehetőségük nyílt.

A srácokról jó emlékeket őrzök, így nem éreztem zsákbamacskának az előzenekar megtekintését. Nagyjából ugyanazt le is írhatnám, amit a The Winery Dogs előtti fellépésükről gondoltam, kiegészítve azzal, hogy a kimondottan fogós dalokkal dolgozó „kölyökcsapat” most megpróbálta a lehetetlent, egy vájtabb fülű, (többnyire) szüleik korú közönség tetszését elnyerni, ami semmilyen szempontból nem egyszerű feladat. Még akkor sem, ha a zenéjük megpendíthet nosztalgikus húrokat, valahogy még mindig hihetetlenül skizofrénnek érzem a produkciójukat – annyira nem MAGYAR az egész, és értsétek ezt jól. A dalok egy része könnyen beleül a fülbe, olyannyira, hogy a múltkori koncert óta ismerősnek hatottak bizonyos refrének, ami mindenképpen előremutató jel.

Háromnegyed órájuk volt arra, hogy egy rövid kis repertoárt mutassanak az eddigi dalokból – elvileg készülnek már újabbak, kíváncsian várom –, a mércét érzésem szerint újra megugrották. Egy apróságot jegyeznék meg, ami az első találkozás fényében feltűnt. Mintha most visszafogottabb lett volna a színpadi mozgás, konkrétan a drive hiányzott a produkcióból, meg némi lazaság. Lehet, hogy csak fáradtabbak voltak vagy fejben nem voltak száz százalékosan ott, de összhatásában nehezebben indult be a műsor, vagy csak simán túl magas az előzőleg felállított léc saját maguk számára. Kíváncsi lennék, hogy aki először találkozott velük, azoknak mi jött le a koncertjükből. Mindenesetre még mindig nagyon drukkolok, hogy legyen ebből az egészből valami nagyobb volumenű dolog – amihez persze sok alázat és rengeteg meló szükséges a szokásos mázlifaktoron kívül.

Öt éve nem láttuk itthon szólóban Richie Kotzent – ideje volt, még úgy is, hogy a The Winery Dogsszal járt nálunk. Más egy szólókoncertre érkező közönség, és az ehhez tartozó dalválasztás. Kotzen saját világában sokkal bluesosabb, merengőbb, és ha nagyon a szívedre teszed a kezed, összhatásában helyenként olyan, mint egy TWD light zenekar, vagy akár a TWD-re tekinthetünk úgy, hogy egy jóval virtuózabb hangszeres kísérettel megtoldott Richie Kotzen-szólócsapat. Bizonyos jellegzetes zenei fordulatai, dallamai AKÁR ott is helyet kaphattak volna, vagy onnan estek ki, ki tudja. Egy ilyen erős karakternél óhatatlan, hogy a saját ujjlenyomata bárhol felismerhető legyen.

Nem történt semmi különös ezen a csütörtök estén, felsétáltak a színpadra hárman, és többnyire kék fénnyel megvilágítva eljátszottak egy fesztiválprogramnál kicsit bővebb szettet, amelyek között elhangzottak az olyan izgalmas darabok, mint a Love Is Blind vagy Bad Situation. Számomra a koncert egyharmadánál vált érdekesebbé a műsor, a melankolikusabb témákat valahogy most nem éreztem magaménak, nem vágytam a bluesos merengésre. Másrészt határozottan jól áll Richie-nek a lendületes, kicsit funkosabb zenei világ, bár erre vinné minél erősebb nyomvonalon legközelebbi saját anyagán a gondolatvilága!

A koncert olyannyira nem egyetlen egóról szólt, hogy a basszusgitáros srác, Dylan Wilson is megvillanthatta a szólótudását, Kotzen addig a színpadon lévő hangfalnak támaszkodva figyelte derűsen zenésztársát. Richie amúgy nem az a szószátyár és örökvigyorgó figura, de egy-két mosoly azért átfutott az arcán, de inkább feelinges szólóira volt itt mindenki kíváncsi, abból értelemszerűen akadt néhány. Az a fajta arc, aki együtt él a hangszerével – írtunk már ilyet másra is, Reb Beach az egyik kiváló iskolapéldája ennek, nos, Richie is hasonló, egyszerűen jó nézni, ahogy belefeledkezik egy-egy szólóba, még akkor is, ha nem vagy éppen a végtelen gitárszólók mániákusa, ráadásul mindig el lehet ámulni azon, hogy nem használ pengetőt. A hangja mindezek mellett perfektnek tűnt a szokásos ráspolyos és a magasabb regiszterekben egyaránt.

Mivel nem fesztiválprogrammal érkezett hozzánk, így egy kicsit többet kaptunk, a ráadásblokkban három dalt, a lassú Remember nekem kicsit leültette a koncert ívét, de utána kellemesen visszarobbantotta a hangulatot Richie, és mindenki elégedetten távozott. Jó zene, perfekt hangzással, nem is nagyon kellett több egy hétköznap estére, viszlát bárhol, bármilyen formáció élén.