Shock!

Várakozások estéje. Mai napig táplált illúzióim foszlanak szét újra és újra, mikor világhírű zenekar világhírű tagsága helyi értékét a fellépésükre kijelölt terem és a rájuk kíváncsi közönség nagysága kicsinynek mutatja. Hogy a Lock Up grindcore-ja rétegzene, mi sem demonstrálja jobban, mint a Dürer Kert kisterme és a száz darabra limitált jegykibocsátás – nem is nőtt túl ezen a várakozáson a létszám. És talán nem is baj ez. Én mindenestre nagyon vártam az At The Gates énekesét, Tomas Lindberget, azaz Tompát, a Napalm Death basszusgitárosát, Shane Emburyt, a Cradle Of Filth és a Dimmu Borgir egykori ütősét, Nick Barkert, valamint a talán kevésbé közismert, de általam igen tisztelt és szeretett chilei modern thrash banda, a Criminal főnökét, Anton Reisenegger gitárost (aki már évek óta Európában él), hogy egyesült erejükkel mutassák meg a Lock Up nagyszerűségét – először magyar színpadon. Mindenekelőtt azonban három hazai csapat melegített nekik.

Legnagyobb várakozással – a főbandán kívül persze – az Another Way iránt voltam, mivel tíz éves működésük alatt mindezidáig elkerültük egymást, csak a nevükbe botlottam bele nem kevésszer. A szervező által előző nap a leghasználtabb közösségi portálon posztolt „Pontos kezdés, pontos végzés!" pontosan ilyen üres szólamnak bizonyult, hiszen a jelzett este nyolcas kezdés helyett háromnegyed kilenckor vágott bele a békési trió a húszperces programjába. Ami kábé ennyi, de inkább több számból állt, mivel hallhatóan idegenkednek átlépni a félperces-egyperces dalhosszúságot. Begyorsított punkszámaik (fastcore) szimpatikusak voltak: elemi dühkitörések, hirtelen felindultságból elkövetett zúzdák. Idei lemezükről, Az idő rövid történetéről is toltak pár gyorsulási futamot. Sajnos a szöveget csak gyanítani lehet náluk, érteni nem, holott magyarul íródtak. Pedig nem lenne érdektelen, de marad a szövegkönyv... Koncertjük végén egy barátjukat kérték a színpadra, hogy énekelje el a dalt: a nem kissé esetlen vendég ugyanakkor egyrészt nem tanulta meg a szöveget, egy papíron a lábai elé helyezte biztosítéknak, másrészt mindegy is volt, hiszen szintén nem lehetett érteni belőle semmit. Összességében tetszett a koncertjük, még ha otthon nem is fárasztom magam ilyesmivel.

Rövid intro után a Kill With Hate úgy robbant a deszkákon, mint egy jól időzített bomba: félórás szettjük nagyon összeszedett és profi volt, mind EP-jükről (Evolution Of The Beast), mind nagylemezükről (Voices Of Obliteration) csemegéztették a nagyérdeműt. Gyémánt Krisztián – a korábbiakkal ellentétben – beszédesebb volt, valódi frontemberként kommunikált a közönséggel („Burn your local church" feliratú pólójában pedig kellően provokatív), amibe némi humor is belefért. Hasonlatokként a súlyosságukra a bulldózer, hatásukat tekintve az ipari gőzborotva jutott eszembe – rendesen hengerelték, polírozták a megjelent, őket éltető publikumot. Nagyon meggyőzőek voltak, jól is szóltak, erejük teljében sikerült végre elcsípnem a bandát.

A csongrádi Sin Of Godnak illett most kiköszörülnie a Cryptopsy előtt esett csorbát, amikor énekes nélkül, alig pár számot játszva mutatkozhattak csak meg. Nem is volt hiba ebben, ha csak nem az, hogy hangerejük nagyjából elvette a hallásomat aznap estére... Slágerüket, a Satan Embryót sem kihagyva a programból kerek műsort prezentáltak a rendelkezésükre álló húsz percben. Ismét elcsodálkozhattunk a bőgős Vörös Ferencen, aki bátran indulhatna Hetfield-hasonmásversenyen is, és megcsodálhattuk a vokálokban is segítő Páll László egyéni gitártechnikáját, miszerint jobbkezes, ennek megfelelő húrozású gitáron játszik balkezes pozitúrában! Minden alkalommal öröm hallgatni őket, a következő alkalomra sem kell sokat várni: a Decrepit Birth és a Jungle Rot előtt fognak augusztus közepén ugyanezen a helyszínen játszani. Fellépésük végén szervezői kérésre felszólítottak bennünket, hagyjuk el a termet (pedig nem is vagyunk pózerek...), mert a Lock Up szégyellős banda, a beállásukat zárt ajtók mögött kívánják megejteni...

Nagy-nagy várakozás. ...Hetven perc (!) múlva térhettünk vissza a színpad elé. És olyan hangkása fogadott bennünket a Lock Up részéről, hogy teljesen értetlenül álltunk a hatalmas időintervallum és a zenekar előtt, így tíz perccel éjfél előtt. Miközben a háttérben egy '90-es évekből itt maradhatott heavy metal-wurlitzer szólhatott – legalábbis az egymás után előkerülő nóták alapján –, a legvadabb képzelgésekkel ütöttük agyon a várakozás idejét: Emburyék akusztikusra hangszerelték át a számaikat, most éppen az unplugged-hangzáson dolgoznak, és a többi. Ez a beállításra fordított időbeli távolságtartás már önmagában is sok kívánnivalót hagyott maga után, hát még így! Aztán a harmadik-negyedik számnál tisztult az összhangzás, ekkor viszont a nagyon-nagyon furán kopaszodó Embury motyója adta meg magát, a basszusból a későbbiekben sokkal kevesebbet hallhattunk, mint szerettük volna. De nyomták kegyetlen intenzitással: a baseball-sapkás, Trouble pólós Tompa üvöltött, ahogy csak bírt, Barker a szerkója mögött – bár minden pillanatban vártam, hogy sürgősségi mentő szállítsa el – mamuttermetét meghazudtolva nyomta halálos pontossággal. Az első két, klasszikussá érett és a talán nem annyira átütő harmadik lemezről játszottak vegyesen, de egy Terrorizer szösszenet erejéig megemlékeztek az alapító atyáról, Jesse Pintadóról is. Épp hogy rájuk hangolódtam, már vége is volt a koncertjüknek, alig negyvenöt percet zenéltek, de annyira sűrűn, energikusan, hogy fel sem tűnt, mennyire elszaladt az idő. Akárcsak Tompa – ki a teremből, átvágva a közönségen. Csak Barker mikrofon elé állása és skandált „Tompa-Tompa" hívószavára jött vissza még egy dal eljátszása végett.

Zeneileg remek, pusztító este volt, de nagyon csúnyán visszaéltek a türelmünkkel. Ha ez nem lenne konstans része a magyar koncerteknek, lehet, többen járnának el a bulikra hétköznap, kánikulában is, és mindenki jobban járna.