Shock!

Jó idők járnak mostanában a Lord Of The Lost hazai rajongóira, hiszen két év alatt immár harmadszor láthatták kedvenceiket. A csapat 2022 nyarán a Maiden előzenekaraként járt nálunk, majd ugyanazon évben ősszel még egyszer, saját turnéval, most pedig a tizenöt szülinapjukat ünnepelve. Ráadásul az eseménynek három színvonalas előzenekara is volt, viszont ha egy ilyen buli hétköznapra esik, sajnos szinte garantált, hogy a város másik feléből nem fogok odaérni időben.

Ahogy tehát múltkor, úgy a hazai színteret képviselő Meteoráról most is lecsúsztam, a Hell Boulevard műsorát viszont legalább félig elcsíptem. A svájci brigád gothos-darkos zenéje, illetve imidzse tökéletesen illett ide, így nem meglepő, hogy a Lord Of The Lost közönsége is jól reagált rájuk, ráadásul négy nagylemezzel a tarsolyukban kifejezetten rutinos, jó koncertzenekarnak is bizonyultak, pár elsőre is kifejezetten fogós nótával, lásd például a záró Satan In Wonderlandet.

Kis túlzással akár azt is mondhatnám, egy időben a The Raven Age volt mindenki előzenekara, így az ember akarva-akaratlanul is bármikor beléjük futhatott. A Steve Harris fia, George Harris által vezényelt brigád nálunk is nyitott már az Anthraxnek (egy éven belül kétszer) és a Killswitch Engage-nek, viszont akárhányszor találkoztam velük, sosem voltam igazán elragadtatva. A legutóbbi alkalom óta viszont eltelt jó pár év, ami kifejezetten jót tett a brigádnak, így messze erősebbek voltak most az általam látott, bármelyik korábbi formájuknál. Ebben óriási szerepe volt a 2022-ben igazolt, szőke gitárosnak, Tommy Gentrynek, aki nemcsak látványosan technikás, de tök feelinges szólókat pakolt a dalokba. Matt James magasabb regiszterekben mozgó hangja ugyan nem igazán illett az este többi, mélyen búgó frontemberéhez, és a The Raven Age rádiórockos hatásokat is felvonultató, modern melodikus metálja sem passzolt nagyon papíron a programba, mégis az egész termet sikerült a maguk oldalára állítaniuk. Köztük engem is, ugyanis kénytelen voltam a végére megállapítani, hogy meglepően energikus, jó koncertbandává fejlődtek az évek alatt.

Tizenöt éves a Lord Of The Lost zenekar, ahogy pedig frontemberük, Chris Harms alias The Lord fogalmazott, az elmúlt két év álomszerűen sikerült a számukra, így most olyan szülinapi bulit csaphatnak, amilyenre mindig is vágytak. Amellett, hogy 2022-ben részt vehettek egy igen komoly stadionturnén az Iron Maidennel (nálunk a Groupamában lehetett elcsípni őket), lenyomtak még vagy kétszáz saját koncertet, sőt, megjárták az Eurovíziót is, azaz a szekér kétségtelenül fut. Ráadásul 2022 év végén kijött a Blood & Glitter albumuk, tavaly decemberben meg a Weapons Of Mass Seduction dupla feldolgozáslemez, szóval tényleg komoly fordulatszámon pörög a csapat. És ez meg is látszik, hiszen bár legutóbb is kifejezetten erős koncertet adtak, az azóta magukra szedett hatalmas színpadi rutin igen komolyan érezhető volt.

Legutóbbi találkozásunk óta bővültek egy taggal is, hiszen az amúgy már hat éve a családban gürcölő Benji Mundigler a Crew Of The Lost pólót színpadi fellépőruhára cserélve előlépett a reflektorfénybe, azaz már nem a háttérben, hanem a színpadon dolgozik a csapatért. Benji hol billentyűs, hol gitáros, a színpadon pedig döntően a dobemelvény rendezői bal oldalán foglalt helyet, ahol kedvesen mosolyogva pengette vagy klimpírozta végig a dalokat, a pódium elejére csak elvétve merészkedett. Remekül beilleszkedett viszont a csapatba, amiben láthatóan kiváló hangulat uralkodik, a koncert ugyanis tele volt olyan momentumokkal, amikből sütött, hogy kétszáz buli ide vagy oda, ezek a srácok még mindig minden egyes percét élvezik a színpadon töltött időnek, félvállról vett, rutinból eltolt koncertekről szó sem lehet.

Az ezúttal saját magukhoz képest kifejezetten visszafogott színpadi szettbe bújt fiúk (értsd: sehol egy forrónaci vagy neccharisnya) meg is adták a módját az ünneplésnek: kronologikus sorrendben szépen végigmentek teljes diszkogárfiájukon, ráadásul minden nagylemezt megidéztek legalább két dal erejéig. A Die Tomorrow, illetve az utolsó három anyag, a Judas, a Blood & Glitter és a feldolgozáslemez pedig egyenesen három-három számmal képviseltette magát, így nem nehéz kiszámolni, hogy mire a kronológiát egyedüliként megtörő, záró One Last Songgal elbúcsúztak, jócskán húsz tétel fölött és nagyon kicsivel két órányi játékidő alatt jártunk. A zenekarra eleve jellemző egy kifejezetten szimpatikus gondolkodásmód (fair trade merch cuccok árusítsa, kiállás az emberi jogokért stb.), de az is egyértelmű, hogy szívüket-lelküket kiteszik a színpadon azért, hogy rajongóiknak életre szóló élményt nyújtsanak. A kisebbik Barba Negra-sátrat majdhogynem fullra töltő közönség pedig ezt vitán felül meg is kapta tőlük.

Fotó: Barba Negra