Shock!

A koncertektől hemzsegő tavasz után pillanatok alatt június közepén találtam magam, és igencsak masszív napoknak, heteknek nézünk elébe, hiszen nemhogy egymás utáni napokon, de néha egy napra is bőven jutnak zenekarok – így tényleg a nagyobb szívügyet kénytelen választani mindenki. Ezért aztán szombat este a Killswitch Engage felé billent a mérleg nyelve, a Black Stone Cherry kárára. A koncertet a mostanában jobban bejáratódni látszó Akváriumba rakták, ami tényleg a város egyik legnépszerűbb szórakozóhelye manapság, ennek megfelelően tele van biztonsági emberrel is – meg is lepett, hogy már odakint a teraszon ellenőrzik a nagyobb táskákat.

A hazai Mirror indította az estét, illetve csak félig-meddig indította, mivel Acosta Olivér mikrofonja nem nagyon akart működni, a kihangosított zenekart meg nem tudta túlüvölteni. A technikusok időközben próbáltak segíteni, nem sok sikerrel. Óriási piros pont a zenekarnak, hogy nem álltak le és nem kezdtek szerencsétlenül téblábolni, hanem izomból (meg olykor egy kis mosolygással) tolták ugyanúgy a színpadon, mintha mi sem történt volna.

Mivel ők is, a közönség is humorral fogta fel a dolgot, a második daltól már sikerült uralkodni a technikán, így folytatódhatott a program. A srácok baromi energikusan lepték el a színpadot, és ugyan ők sem fogják megváltani a világot (de hát manapság ki fogja, ugye), rokonszenves volt az előadásuk. Bár nem mondom, hogy elsőre megmaradt a fülemben bármelyik refrén, ahhoz még utána kell nézni a daloknak máshol. Pozitívum az is, hogy Olivér tud kommunikálni a közönséggel, rendben voltak a dallamos refrének is, a műfajhoz előírt ugrálós részek megmozgatják a közönséget, meg általában véve is jó kisugárzása volt a csapatnak.

A The Raven Age tavaly már kétszer járt nálunk, mindkét alkalommal az Anthrax előtt, és egyik alkalommal sem voltak túl meggyőzőek, Steve Harris fia ide vagy oda. Sajnos az idei előadásukról is pontosan ugyanazt tudnám leírni, amit Ádám már korábban megfogalmazott: vértelen zenekar, nincsenek jellegzetes dalok, és az új énekes is rém gyenge. Sajnos Matt James hangszíne sem az igazi, meg igazság szerint el is fáradt, hamiskás volt, erőlködő, egykaptafa. Tényleg nem értem, hogy AZOKBAN A KÖRÖKBEN ezt miért nem képesek két lépés távolságból szemlélni, és kimondani, hogy ebben a zenekarban nincs túl sok ígéret. Végignéztem az egyébként jó sötétbe burkolt műsorukat, de ha esetleg következő alkalommal jönnek még valaki elé, nem biztos, hogy igyekezni fogok, hogy odaérjek.

Szinte napra pontosan két évvel ezelőtt láthattuk utoljára a Killswitch Engage-et, én akkor először, sajnos a pecsás koncertről lemaradtam. Bánom is, hiszen akkor legalább láthattam volna Howard Jonesszal a zenekart, ami főleg azért lett volna számomra érdekes, mivel a KSE összes lemezét szeretem, kivétel nélkül. Nem is igazán tudnék választani a Jesse Leach-es albumok és a Howarddal készültek között, hiszen mindegyik jellegzetes KSE így is. Szerencsére nincs harag az énekesek és zenekartagok között, így vegyesek a dalok, bőven merítettek a „középső" korszakból: A Bid Farewell, This Is Absolution, Rose Of Sharyn, The End Of Heartache, My Curse, meg a vele készült Holy Diver feldolgozás. Persze még hosszan tudnám sorolni, hogy mely dalokra lenne égető szükségem ebből az érából, de igazából mindegy is, tényleg elképesztő energia ömlött a színpadról ránk, tipikusan „falbontó zene", csak jópofa módon, hiszen Adam Dutkiewicz konstans ugrálását, bohóckodását, vigyorgását nehéz megállni visszavigyorgás nélkül.

A koncert intrója a Beastie Boys (You Gotta) Fight For Your Right (To Party!) című dala volt, majd másodpercekkel később irgalmatlan módon belecsaptak a lecsóba. Fantasztikus élmény volt nem magas, távoli színpadon látni őket, hanem csupán centikről, aránylag kis helyszínen. A srácok a szokásos KSE-tartalommal töltötték meg a színpadot: ment a folyamatos ugrálás, rohangálás, végtelen profizmussal karöltve, mindezek tetejébe láthatóan remekül érezték magukat. Legalábbis az, hogy már az első számokban a közönség közé vetette magát a szőkített irokézfrizurás, szakállas Jesse Leach egy kis közönségénekeltetésre, később meg még több alkalommal is bevonta az első sorokat a közös munkába, erről árulkodott. Ha tehették, a többiek is pacsiztak a közel állókkal, amúgy meg tényleg szó szerint forrt a hangulat, fentről nézve elég agresszíven tolták a srácok odalent a nézőtéren. Nem nagyon törték meg szünetekkel, hosszas kommunikációval a koncertet, de azért arra szakítottak időt, hogy a születésnapját ünneplő „redhead" (de kopasz) Justin Foley-nak énekeljünk egy rövid boldog születésnapot.

A koncert egészét egyetlen hömpölygő energiafolyamként tudnám körülírni, és ugyan pontosan ezt vártam tőlük, mégis valahol meglepő és rokonszenves, hogy egy közel húszéves zenekar még mindig úgy játszik odafent, mintha az első koncertjeik egyikén még mindenkit meg kellene győzni arról, hogy milyen jók, pedig hát ezt mindenki tudja már. Nehéz csúcspontokat kiemelnem, de mondjuk a líraibb Always mindenképpen, a Life To Lifeless, az In Due Time mindenképpen, meg pár a már korábban felsoroltak közül szintén ide tartozik. Tízpontos este volt, aminek vélhetően meglesz a folytatása ma este a Body Counton.