Shock!

Még csak egy nap telt el a Meshuggah trackes fellépése óta, de még mindig ingatom a fejem, hogy ezt így hogy lehet, és most akkor ezek után mit lehet még? És ezzel vélhetően nem vagyok egyedül. Pedig ha nagyon a szívünkre tesszük a kezünket, egy Fredrik Thordendal nélkül kiálló Meshuggah nem is igazi Meshuggah. Mert az a hosszú, vöröses-őszes szakállas, kopasz figura a fej nélküli gitárral természetesen nem Thordendal hirtelen nagyon megöregedett verziója volt, hanem Per Nilsson, a Scar Symmetry gitárosa, aki 2017 óta segíti ki a zenekart turnékon. Akkor még volt erre valami „stúdiót építek" kifogása Thordendalnak, most viszont hiába túrtam fel a netet, nem találtam semmit, a Meshuggah meg nem használja annyira aktívan a közösségi médiát, mint pályatársaik. Szóval ez van, látványban „nem volt az igazi", de ha csukott szemmel hallgattad, csak néhány szólónál tűnt fel, hogy ez most más.

Hat éve jártak nálunk utoljára a svédek az A38-on, amely koncertről nagy szívfájdalmamra lecsúsztam, szóval ha osztok-szorzok, 2008-ban, a Szigeten láttam őket utoljára, ami már tizenegy éve is megvolt. (A 2010-es hegyaljás szeánszon sem vettem részt sajnos). Hiába telt el ennyi idő, többnyire remekül konzerválták magukat, legalább Mårten Hagström és Jens Kidman pont ugyanolyan mint régen, csak örök kedvencem, Tomas Haake lett ijesztően ősz, de remélhetőleg az ízületei még rendben vannak. Tehát itt volt az ideje, hogy újra megízleljem, élőben mitől is ennyire vérlázítóan és gyomorbavágóan zseniális a Meshuggah. Legalábbis a rajongók számára, mert ha két lépés távolságból, kívülállóként hallgattad, valóban csak annyit lehet észlelni, hogy valami „baromira zúg és kattog". De hát itt a legősibb hangszer, a ritmus adja mindennek a velejét, és ugyan elneveztek már egy egész műfajt is a zenekar világáról (djent), maradjunk annyiban, hogy a Meshuggah ennek a világnak az alfája és az omegája, és úgysem lesz náluk jobb (csak másmilyen). Felvezetésként nyolcavanas évekbeli lírai slágerparádéval hangolódhattunk a bulira - a híres svéd „humor", ugye - nekem bejött.

A legutóbbi, már épp három éves lemez borítójára fűzték fel a háttérvásznakat, jól is nézett ki, a látvány nagyjából ennyiben ki is merült, illetve még többnyire a zenészeket sziluettként mutató fénycsóvákból, stroboszkópos villogásokból állt, és ahogy a színes csóvák olykor átszelték a Barba Negra Track terét, valahogy még 3D-sebbé tették a színpadot. El is morfondíroztam olykor magamban, hogy ugyan nem élek vele, de beszívva biztos, hogy még nagyobb élmény lehetett ez a koncert úgy egészében véve.

Az ObZen sikerszámával, a Pravusszal indítottak, és ez a burpee-jellegű dal meg is adta az alaplökést, a közönség meg az első perctől kezdve tényleg együtt lüktetett a zenekarral, és a számok közti rövid pihenőknél, amikor a zenészek kicsit rápihentek a következő körre, hangos „Meshuggah-Meshuggah!″ kántálással háláltuk meg, hogy apró cefetekké aprítanak minden egyes ott lévőt. Nem baj, pont ezért jöttünk, de azért a közönségkedvenceknél mindenki fellélegzett egy kicsit, és próbálta tartani az ütemet (persze...), de a Rational Gaze utáni időugrásban a Future Breed Machine hallatán azért többen elmorzsolhattak egy könnycseppet, hogy ez milyen gyönyörű még ma is. Még a különösen effektezett, szokatlan szóló ellenére is.

A vége felé elővezetett lassabb tempójú The Violent Sleep Of Reason, majd utána az elmélkedős, pszichedelikus Lethargica is a csúcspontok közé tartozott számomra, aztán rövid levonulás után jött két ráadás, minden idők egyik jó értelemben véve legborzongatóbb és legenergikusabb dala, a Bleed, majd a Kolossról a Demiurge-dzsel zártak úgy öt percben. Valahogy nem is hiányzott, hogy a zenekar azzal töltse az idejét, hogy pacsizzon az első sorokkal és felesleges demagóg szónoklatokkal húzza az időt, bár nekik aztán tényleg nem is állna jól ilyesmi. Pont elég az, amit és ahogy csinálnak: kiállnak, atompontosan eljátsszák az aznapra kitűzött dalokat, megköszönik, levonulnak. Mi pedig feltöltődünk energiával, mert ki nem így érzett a koncert után? Ugye. És utána lehet fejet ingatni, hogy ezt mégis hogy, és minek van értelme ezután... Remélhetőleg nem kell újabb hat évet várni ugyanerre.