Shock!

Erről a rendezvényről írni azért is hálás feladat, mert Ádám remekül összefoglalta a lényeget a Mötley Crüe és a Def Leppard pesti koncertje kapcsán, sokat tehát nem kell hozzátennem. Másrészt itthon eredetileg nem is terveztem elmenni a bulira, már az első hírek érkezésekor is Prágát céloztuk meg, egyfelől bizonyos szektorok horror jegyárai, másrészt az MVM Dome máris kétes akusztikai hírneve miatt, és nem mellesleg én a hosszú hétvége utáni napokat is születésnapi énidőnek szántam. Pont emiatt, az utolsó pillanatban mégis elmentem Pesten, majd következett a két Pantera, és csütörtökön nekivágtunk.

Prágát mint remek héderező-turistáskodó helyszínt senkinek nem kell bemutatni, első ízben is itt láttam a Def Leppardot immár nyolc éve, szóval épp ideje volt visszatérni. Az út megszervezésekor persze még mit sem tudtunk arról, micsoda polémia övezi majd a magyar koncertet utólag. Én a magam részéről élveztem a show-t, de többekkel együtt azért fennakadtam a zenekarok megszólalási különbségein. Hogy elspoilerezzem, Prágában egyáltalán nem volt gáz a hangzás, de mindenről a maga idejében.

Ahogy az elnevezés is sejteti, itt nem „sima" koncertet szervezett a Live Nation, hanem afféle (mini)fesztivált egy szép nagy mezőn, amely egy régi reptér területe a város nem túl messzi szélén, kábé, mintha a Kökire vagy az Örstől kicsit tovább kéne metrózni, még lakótelep is van a közelben. Nos, ide szépen felépítették a felépíteni valót és már nem először, hiszen többek között a Guns N′ Roses is játszott már itt. Emiatt is volt furi és némileg frusztráló, hogy egy elcseszett módon túlgondolt, karszalagos fizetőrendszert fejlesztettek ki hozzá. Ennek lényege, hogy a fesztiválterületen csak és kizárólag a karszalagra feltöltött pénzzel lehet fizetni, amelyre a koncert napjáig lehetett csak online tölteni, utána már csak a helyszíni feltöltőpontokon.

Ez így utólag már nem is hangzik olyan vészesen, bőven voltak feltöltősátrak és nyilván mindenki „tankolt" előre is az accountjára, de az angol nyelvű tájékoztató kettő darab sátrat említett, ami a sörözni-kajálni vágyó külföldieket nyilván kellően bestresszelte már előre, és emellett még az online rendszer sem kevés kívánnivalót hagyott maga után. Például a hozzátartozó app telefonon egyáltalán nem működött, csak tableten, és ennek azért így valljuk be, nem sok értelme van. Emellett maga a rendszer is feleslegesen túlkomplikált, amire még az sem mentség, hogy az egyenleget az összes nyári rendezvényen lehet használni. Hiszen képzeljünk csak egy itthon Nemzethy Fizetőpontot, amelynek monopóliuma van az összes jelentős nyári könnyűzenei rendezvényen – viccelődtünk is vele, hogy bizonyára egy CSER-közeli haver biznisze az egész. Való igaz persze, hogy a túltöltött egyenlegen maradt pénzek könnyen és gyorsan refundolhatók, más kérdés, hogy jókora bukóval. Kíváncsi lennék tehát, a csehek mennyire szerették ezt így, bár szerencsére az árak nem voltak vészesek (persze ez egész Prágára is igaz), hogy mást ne mondjak, 15 koronáért hét nyelven beszélő és az itthoninál kétszer nagyobb lángost toltam. Emellett az időjárás gyakorlatilag tökéletes volt, a nap nem büntetett be a kelleténél jobban és a késő esti hűvöst is túl lehetett élni egy pulcsival, pláne a tömegben. A VIP állójegyes rész kellően tágas volt, de nem túlzsúfolt, nagyjából fezenes léptékek voltak jellemzőek.

A program sajnos rövidült az eredeti menetrendhez képest, mert a Wolfmother elmaradt, állítólag a járatukkal volt valami gond, de ők mondjuk elcsíphetőek lesznek itthon is, nem kell tehát nélkülöznünk az ausztrál retro-rockot nyávogós énekkel. Négy óra utánra csúszott így a kezdés, és az Eclipse másodpercre pontosan a kiírt időben csapott a húrokba. A svéd Abaházi.RT profin, pörgősen, ro(c)konszenvesen játszott, a kölyökképű Erik Martensson és rutinos, jó kiállású társai bármilyen közönséget két perc alatt tenyerükből etetnek. Ezzel együtt ugyanakkor kissé kezd egysíkúvá válni a mára már jól ismert, svéd dallamos panelekből összerakott stílus. Egy másfél órás headliner bulit lehet, hogy unnék kicsit, igaz, nekem a W.E.T is kifulladt az első lemez után. Persze mit mondjak akkor Csehország Tankcsapdájára, a Kabátra, amely minden túlzás nélkül legendás csapat: kiállásra és logóra inkább Pokolgép (szintén 1983-ban alakultak meg), de zenére annál sokkal lazább és a cseh nyelv komikumával ideig-óráig még szórakoztató is. Ideig, de nem óráig – ezzel együtt rossznak semmiképp nem nevezném, inkább csak iskolapéldája annak, hogy Kelet-Európából miért nem lehet nemzeti nyelvű rockzenével kitörni. Igaz, bohém népük pont őket küldte ki valamelyik közelmúltbeli Eurovízióra.

Na de elég is volt ennyi a bemelegítésből, jött a Def Leppard és világosban lenyomta ugyanazt a műsort, amit nálunk. Mármint takkra ugyanazt, de hát ez már csak így megy, mindenesetre ilyen körülmények között még akkor is sokkal jobban sütött a buli, ha Budapesten is baromi jó volt. Hozzájuk nagyon illik ez a lelazult nyári fesztiválhangulat, eleve egy „lazán profi″ bandáról beszélünk, amelynél az ember simán hajlamos elhinni a színpadi egymásra mosolygást is. Önazonosak – talán ez a legjobb kifejezés a zenekarra. Élvezettel zenélnek, értékelik, hogy ennyi év és hányattatás után együtt vannak és kreatív energiáik sem lankadnak: a tavalyi album továbbra is nagyon jó, még jobban is esik utólag hallgatni, a három onnan való dal tökéletesen passzol a szettbe (a This Guitar előrejövős unplugged eljátszása akár hosszú távon is megmaradhat), a klasszikusok meg tényleg akkora nóták, hogy nem lehet őket megunni.

Persze némi variát meg csereberét belevihetnének, legalább két-három szám erejéig, tekintve, hogy 95 százalékban 2015-ben is ezeket nyomták, de aki különlegességekre vágyik, az hallgassa a friss, de amúgy sajnos rendkívül unalmas szimfonikus albumot. Valahogy ezt most nem sikerült elcsípni, talán ha élő fellépés is jár majd vele és azt is kiadják egyszer, revideálom ezen véleményemet, illetve igyekszem majd megfülelni az 5.1-es verziót – ilyen mixet mondjuk csinálhatnának egyszer a Hysteria lemeznek is. Az aznapi outfitjeik kicsit a vegasi buli(ka)t idézték, a vetítések szemből nézve sokkal jobban érvényesültek, mint az MVM Dome kakasülőjén (kiemelném például a kicsit bénán öregedett Let's Get Rocked videóklip képregényes trendekhez igazított mai verzióját), és arról is meggyőződhettünk, hogy a Photograph alatt a rajongókat ábrázoló galéria valóban mindig helyben, aznap készül. A technikai oldaról nézve: egy hozzáértő (?) nemrég ismét levezette, mikor és hogyan playbackelt Joe Elliott Pesten, de én ehhez már tényleg nem tudok hozzászólni, hamarosan eljutunk oda, hogy azt se hisszük el, ami igaz. Mindenesetre a banda feszesen, erőteljesen szólt Prágában is, a zenészek pedig topformában voltak. Ha Joe kamuzik, hát lelke rajta, attól még ez egy kiváló koncert volt.

És akkor Mötley Crüe: igen, itt is az a folyamatos mély búgás-zúgás-duhogás dominált végig, viszont a helyszín adottságai miatt az összképpel lényegében semmi gond nem volt. Emlékszem, akkor szaladt fel a szemöldököm Pesten, amikor nem robbant be a Wild Side az intró után, tekintve, hogy Tommy Lee pergői kábé sehol sem voltak. Na, itt ezzel egyáltalán nem volt probléma, és mivel közelebb is álltunk a színpadhoz, hang és látvány remekül illeszkedett, és biztosította a teljes élményt. A show ugyebár intróval, körítéssel, vetítésekkel együtt konzseniális volt és simán hozta a régi időket, leszámítva a forgó dobcuccot, ami a hatvanas Tommynak ma már nyilván tényleg túlzás lenne, és a mentő vinné el.

Egészen kiváló a setlist (Primal Screammel és a The Dirt betétdalával nem is lehetne más), valóban szépek és rokonszenvesen kacérak az aktuális Nasty Habits lányok (baromi jól is mozognak és még a hangjukat is hallani véltem néha), John 5-val kiegészülve pedig zeneileg is patika volt az egész, úgy, ahogy van, még Vince antihangjára sem nagyon lehetett panasz. (Persze mire is panaszkodnánk? Túl jó vagy túl rossz?) Nem tudom, Mick Mars idejében felmerült-e valaha, de időnként azért eszembe jutott, hogy mennyivel jobban szólna kétgitáros verzióban a dolog (nyilván Neil kétszámos kamuja nem oszt, nem szoroz). Amit ugyanis én kilogikáztam a hangzásról kapcsán, a következő: egyértelműen Nikki Sixxből volt túl sok, belőle kellett volna visszavenni és kicsit többet tolni az amúgy jól hallható gitárra. Sose fog kiderülni persze, hogy ezt a hangzásképet kinek a becsípődése miatt kellett így alakítani, a hangmérnök mániája a búgás vagy Nikki maga akarta így. Na de mindegy is, a lényeg, hogy valóban sok múlik az adott nap helyszínén, mert keverésileg sehol semmit nem csinálnak másképpen.

Elhangzott persze olyan vélemény is – és van is benne valami –, hogy kicsit azért kínos már ez a Lee-féle „let me see some tits″-ezés, feltételezhetően meg is fog szűnni a jelenség, ha ez a generáció végleg levonul a színpadról. Páran itt ugyan retorzió nélkül fel tudták húzni melltartóig a pólót, de azért ez tényleg kicsit olyan, mint amikor az idős férfirokonok paskolgatják a kiscsajok seggét a családi összejövetelen. Bár persze annyira ártalmatlan és veszélytelen az egész, hogy talán még a legprogresszívebb német zöldpártiak is inkább csak megmosolyogják, mintsem betiltatnák a show-t, hiszen ma már Sixxhez is jobban passzol a kedélyes nagypapa imázsa, aki cukin szelfizik a színpadra hívott tinilánnyal. Azt a bejelentést mindenesetre nagyon is díjazom, hogy írnak új zenéket John 5-val, abszolút van potenciál a közös munkában, még ha nem is annyira fontos hogy mindenáron teljes album legyen – ahogy a The Dirt esetében is kiderült, egy-egy ütős dal mindig van bennük, gyenge teljes lemezt pedig már 1987-ben is tudtak csinálni.

Fotó: Sam Shapiro (Mötley Crüe), Ryan Sebastyan (Def Leppard), Mira Dvorak (Eclipse)