Shock!

Igazán elkényeztetve érezhetik magukat a Nightwish rajongók, hiszen idén már másodszor nézhették meg Tuomas Holopainenéket, ráadásul most volt Wishmaster is, nem úgy, mint az elmaradt hegyaljás koncert helyett sebtében, a még működő Petőfi Csarnok szabadterén megrendezett fellépésen. Ráadásul két fantasztikus előzenekarral kényeztették el a közönséget: miközben a finn Amorphis tökéletesen passzolt a Nightwish elé, a női hörgéssel operáló Arch Enemy bizonyára kérdőjeleket rajzolt azok homlokára, akik kizárólag a főzenekar miatt jöttek, és nem ásták bele magukat mélyebben egyéb műfajokba, ennek ellenére simán megugrották ezt a lécet is. Mi régóta tudjuk, hogy Amotték baromi jók, Alissával pedig még erősebb fokozatra kapcsoltak, az újak pedig aznap este győződhettek meg arról, hogy ez a másfajta energiákat mozgató precíziós gépezet még mindig felszállóágban van.

Az Amorphis elő-előzenekarként értelemszerűen rövid játékidőt kapott, amibe nyolc szám fért csupán bele. Természetesen az idén megjelent, és újra kiválóan sikerült Under The Red Cloud albumot promotálják, így a nyolcból négy onnan szerepelt (Death Of A King, Sacrifice, Bad Blood, The Four Wise Ones). A két évvel ezelőtti, szerintem középszerű Circle-ről a szerencsére korántsem középszerű, keménykötésűbb A Hopeless Days hangzott el, a Skyforgerről borítékolható módon A Slágert, a Silver Bride-ot játszották el, az első Tomi Joutsennel készített lemez, a 2006-os Eclipse pedig a The Smoke és a House Of Sleep képében mutatta meg magát. Nyilván sokminden nem fért bele szűk negyven percbe, és valahol érthető, hogy inkább az újabb érából merítettek, és nem merültek bele a korai időszak dalaiba. Emiatt azonban mégis támadt némi hiányérzetem: kicsit olyan volt, mintha előjáték után azonnal alvás következne.

A zenekar tavalyi koncertje nálam kimaradt, de mivel előtte láttam őket párszor, nagy meglepetést most sem okoztak: Tomi Joutsen ugyan egy ideje már nem viseli segg alá érő rasztáit, de frontembernek még mindig magával ragadó, a hangja remek formát mutatott, a steampunk mikrofonállvánnyal folytatott küzdelme pedig parádés volt, mint mindig. Esa Holopainen, Tomi Koivusaari és Niclas Etelävuori olykor ide-oda mászkált, de azt is régóta tudjuk, hogy sosem a végtelenített színpadszántásról szólt náluk a színpadi jelenlét. Meglepetésvendégként pedig a záró House Of Sleepben a színpadra invitálták Marco Hietalát a Nightwishből, aki lelkesen segített énekelni Tominak. Jópofa ötlet, ha már így együtt koncerteznek, ráadásul földik is. Ha valaki a rövid játékidőn sajnálkozott, az ugyanakkor örülhet: április 5-én újra jönnek, ezúttal önállóan, a Barba Negrába!

Hihetetlenül el vagyunk kényeztetve, hiszen nem csak a Nightwisht, de az Arch Enemyt is láthattuk már idén nyáron, viszont őket sem lehet megunni, még akkor sem, ha a mostani setlist egy dal kivételével már elhangzott júniusban, a Trackben. Nyilván nem tudnak túl sokat újítani, ha nonstop úton vannak, turné turné hátán, nyáron fesztiválok, több földrész között ingázva, ennek ellenére roppant boldog lennék, ha az első három lemezről is hallhatnék bármit. Nyáron engem valamiért nem kapott el maradéktalanul a zene, hiába vagyok fan ősidők óta, azt meg nem is kell ecsetelnem, hogy mennyire imádom Jeff Loomis játékát (ha valaki újonnan érkezett a cikkhez kizárólag a főzenekar miatt: a Nevermore gitárosa volt, keressetek rá, tengernyi cikket írtunk róluk), akit legszívesebben hazavinnék és napszám nézegetném/hallgatnám, ahogy gitározik. Most lehet, hogy csak jobban ki voltam már éhezve egy kis durva zenére így év végén, mert konkrétan tökéletesnek éreztem a produkciót 2015 lezárásaként.

Nyilván a nagyobb színpad és a menőbb fények is sokat hozzátettek az est fényéhez, meg a kompaktabb setlist is nagyon ütött, de a folyamatos koncertezés miatt Jeff Loomis is jóval inkább a zenekar része lett, cseppet sem tűnt úgy, hogy a háttérbe vonulna, sőt, a középen egymásnak háttal állós, ventilátorral hajat fújós gitárszólók alatt kimondottan dögös látványt nyújtottak így együtt. Az egykor jóképűnek mondható Sharlee D’Angelo mára sajnos loncsos medve benyomását kelti, ettől függetlenül rokonszenves személyiség maradt, és ő is rendesen hozzátesz a színpadi eseményekhez. Alissa White-Gluz kisasszonnyal pedig hihetetlenül jól járt a csapat, SOKKAL rokonszenvesebb minden szempontból, mint Angela Gossow volt, ráadásul hangilag is ég és föld a különbség (igen, még akkor is, ha alapvetően mindketten hörögnek, ami kívülről szemlélve elhiszem, hogy vidám dolog), fronthölgyként pedig láthatóan színpadra termett, a tenyeréből eszik mindenki pár perc után. Nem fukarkodik az ugrálásokkal sem, és kimondottan csinos nő tud maradni még ebben a környezetben is. Amikor azt kérdezte, ki látja őket első alkalommal, rengeteg kéz emelkedett a magasba, de nagyon úgy tűnt, hogy a nézők levették a koncertjüket, volt forrongás, lelkesedés, pedig minden dallamossága ellenére jóval durvább tőről fakad az Arch Enemy zenéje, mint a másik két aznapi csapaté.

A setlistnél ismételni tudnám, amit korábban írtam: értelemszerűen a legutóbbi lemezt helyezik előtérbe, így a 2014-es War Eternalről elhangzott a címadón kívül a Stolen Life, a You Will Know My Name, az As The Pages Burn (amiben Alissa már-már énekel, de majd a következő lemezen talán) és az Avalanche. Sajnos pont a Stolen Life-nál kellett kivinnünk a fotóscuccot, így az kimaradt nálam, amit módfelett sajnálok, hiszen az ehhez készült klipbe két plusz gitárszóló is került Jeff által, és hát ugye ő az isten, szóval sajnálom, hogy nem láthattam. A 2011-es Khaos Legionsről a Yesterday Is Dead And Gone, a No Gods, No Masters meg az Under Black Flags We March hangzott el, ami mocsok jó választásnak tűnik (ez volt az újdonság a nyári setlisthez képest), és nem csak a gonoszkás basszusgitáros kezdése miatt, de van egyfajta fura hangulatú zakatolás a dalban, ami kiemeli a többi közül. A Wages Of Sinről az őrlős Ravenoust játszották, ami a legrégebbi volt a mostani dalok közül, és egyben talán a legvadabb is, imádom ezt a rafinált brutalitást. Zárásként pedig a Nemesist hallhattuk a Doomsday Machine-ről, ahol annak ellenére, hogy tekernek, mint a veszedelem, a himnikus refrén miatt mégis felemelővé válik az egész. Hozzátenném így a végén, hogy őket még Floor Jansen is elégedetten bólogatva nézte a kordon mellől, pedig azért valljuk be, kisebb klubban mindkét csapat zenéje sokkal magasabb hőfokon izzott volna, mint a tágas Arénában.

V.Sz.

Alig néhány hónap telt el azóta, hogy a Nightwish az idei Hegyalja fesztivál meghiúsulása miatt Budapesten játszott. Míg azonban a múltkori pecsás fellépés az utolsó pillanatban leszervezett vészforgatókönyv alapján állt össze, ezúttal semmilyen váratlan gikszer sem jött közbe, így a Floor frontemberkedésével másodszor nálunk járó finn élcsapat arénás bulija fennakadás nélkül zajlott le. Nem tudom, hogy ennek a múltkorihoz képest vélhetően sokkal inkább kisimult idegek vagy szimplán csak a csillagok szerencsés együttállása volt az oka, de tény, hogy a mostani koncert számomra sokkal fesztelenebb, őszintébb, összességében pedig meggyőzőbb volt, mint a nyári fellépés.

Akkor leginkább az volt az érzésem, hogy bár tökéletes és atomprofi produkciót látok, igazi koncertélményt nem kaptam, hanem sokkal inkább olyan a szitu, mintha szimplán egy DVD-t néznék. Ezúttal ilyesmiről szó sem volt – persze nem a profizmusról beszélek –, hiszen mind Floor, mind Marco sokat kommunikált a közönséggel, és úgy egyébként is ezerszer több volt a spontán vagy annak látszó momentum, mint legutóbb. Egy koncert pedig számomra pont ezek miatt élmény, és ha választani kell egy hibákat is felvonultató, de lélegző produkció, illetve egy patikamérlegen kimért, minden ízében tökéletes, ám steril előadás között, habozás nélkül az első mellett teszem le a voksomat.

Márpedig ezúttal egyértelműen az első kategória felé dőlt a mérleg, amibe néhány (hangsúlyozom: néhány!) félrecsúszott hang is befért Floortól, valamint az is, hogy Marco rosszkor konferálja be az egyik dalt. Viszont míg legutóbb feszült koncentrációt láttam a tagok arcán, ezúttal felszabadultabbnak tűntek, és simán elhittem nekik, hogy élvezik a bulit. Természetesen továbbra is az Endless Forms Most Beautiful dalai voltak többségben, de érdekes módon most még azok is tetszettek, amikért lemezen továbbra sem tudok lelkesedni. Eklatáns példája mindennek a My Walden, amit alapesetben kifejezetten utálok, most viszont azon vettem észre magam, hogy egészen tetszik.

A program egyébként hasonló felépítésű volt, mint legutóbb, tehát a koncert majd' felét az új dalok adták, majd a diszkográfiában visszafelé haladva idéztek fel fokozatosan egyre kevesebb témát, de azért jócskán változott a setlist, hiszen ezúttal például a Wishmaster, a Nemo és igazi meglepetésként a While Your Lips Are Still Red is előkerült, a She is My Sin viszont kimaradt. Egyébként is hosszabb programot játszottak, hiszen mire a The Greatest Show On Earth véget ért, alulról nyaldostuk a két órát, és látvány tekintetében is sokkal komolyabb élményt kaptunk, mint legutóbb. A zenekar háta mögötti osztott kivetítőn futó gyönyörű grafikák mellett a tűzijátékok és lángnyelvek armadája is sokat tett hozzá a bulihoz, amely összességében pont olyan bombasztikus volt, amilyennek a Nightwisht látni szeretem.

Bár legutóbbi beszámolóm kapcsán sokan nem értették, hogy miért húzom kicsit a számat, ha összehasonlítjuk a két fellépést, azt hiszem, mindenkin számára egyértelmű lehet, hogy ez a Nightwish-koncert köröket vert az előzőre. Ebben a formában bármikor vevő vagyok rájuk.

K.G.