Shock!

A helyzet az, hogy elszámoltam magam azzal kapcsolatban, mekkora nézőszám várható majd az év végi Gép-nagykoncerten. Elfeledkeztem ugyanis arról a fontos tényről, hogy – hasonlóan az Ossianhoz, Lordhoz, Eddához – Gépre ma már több generáció is jár (adott esetben komplett családok), ennek megfelelően a becsült nézőszám minden esetben felfelé kerekítendő. Persze az említettekhez képest még mindig messze vagyunk a teltházas PeCsától, de nekem az elmúlt években úgy tűnt, hogy Kukovecz Gábor nem sokat ad a brandingre, marketingre, amelyek – tetszik vagy nem – ma már a heavy metalban is kulcsfontosságúak. Ha viszont nagy szavakat akarunk használni, elmondhatjuk, hogy a Pokolgép zenekar ezek nélkül is tökéletesen működik, eljut közönségéhez, prosperál és hiteles tud maradni. Létezzen a banda létezzen, legyenek profik a társak, legyenek nagyobb bulik – ezek lehetnek Kukó mester számára a legfontosabbak amellett persze, hogy az alkotómunka sose álljon le. Persze ez nem az albumok futószalagon gyártását jelenti, ami megintcsak becsülendő, elvégre itt szó sincs megélhetési zenélésről.

Ami engem illet, bár az első Rudán-érán szocializálódtam, az utóbbi lemezek nem különösebben fogtak meg, de koncerten mindig szívesen néztem meg a zenekart egy-egy fesztivál vagy év végi nagybuli alkalmával, és az akusztikus projektet még klubban is elcsíptem (ennek igazán lehetne alkalmankénti folytatása). Az első dolog, ami ilyenkor mindig eszembe jut, a profizmus – ezért nem is akadtam fenn azon, amikor megint énekescserére került sor. Nyilván nem ok nélkül történt, ami történt, és a frontemberválasztással is messzemenőkig egyetértettem, Tóth Attilát ugyanis már a Mindfieldsben (akkor még Factory nélkül) is láttam énekelni, és ezért már az „istvánakirályos" tehetségkutatóban is ismerősként tűnt fel. Mivel úgy tudtam, világéletében magyarul szeretett volna énekelni, a lehető legjobb történt vele: párhuzamosan énekel az egyik legkomolyabb budapesti színházban és a legpatinásabb hazai metal bandában (amely egyben vélhetően gyerekkori kedvence is). A véletlennek köszönhetően (a hármas szereposztásból pont Attilára került aznap sor) a Jézus Krisztus Szupersztárban is láttam a srácot, és bár ott nem nyerte el maradéktalanul a tetszésemet, az egész előadásban vele együtt összesen három értékelhető énekest találtam (a másik kettőt nem nevezem meg, elvégre nem színházi magazin vagyunk). A rockmaratonos koncertlemezt addigra már hallottam, és ott – nem tudva még, hogy színházban „futunk majd össze" – érdekes módon pont annyi fenntartásom volt, hogy kissé mintha túl „tiszta" és „színházas" lenne az ének a harapós zenéhez. Szükség volt az első koncertélményre a teljes képhez és a 2011-ben, ugyanitt már 100 százalékosan meggyőződhettem róla, hogy Attilának itt a helye. Nem számítottam tehát csalódásra, csak a két előbandától tartottam egy kicsit.

A Krízis nevét mindig látom valahol, amióta csak metallal foglalkozom, de sosem hallottam még a zenéjüket. Itt végre sor került rá és meglepő-e vagy sem, kellemes meglepetést okoztak. A zene helyenként modernebb, groove-osabb volt, mint azt gondoltam, és ennek alapján nem igazán értem, miért nem sikerült többre vinniük. Hacsak azért nem, mert a tíz-tizenöt évvel ezelőtti Krízisben nem játszottak ilyen szintű zenészek, mint a mostani felállásban.

Ami a Crossholdert illeti, ők shockos pályafutásom során az egyetlen zenekar, akik valaha is megsértődtek azon, amit írtam. Visszaolvasva két és fél évvel ezelőtti soraimat a Ripper koncertről, talán tényleg kicsit túl vitriolos a hangvétel, mindazonáltal Nachladal István leigazolása valahol mégiscsak engem igazol. Igaz, ő eredetileg csak az angol verzióban segített volna ki, mégis, a koncert első felében elhangzott magyar számokat is ő énekelte, és csak később csatlakozott az eredeti frontember. Akárhogy is, becsülendő, hogy többet szeretnének nyújtani a közönségnek a színpadi show-val (is), de zeneileg Nachladallal sem érzem sokkal erősebbnek a produkciót. Hozzáteszem, ez nem feltétlenül a zenekar hibája, hiszen a Sabatont is csak egy közepes blöffnek tartom, és a Helloween / Gamma Ray / régi Blind Guardian / Stratovarius vonalról is minden fáraszt, ami nem az eredeti. Ezzel itthon is sokan vannak másképp, és számukra mindenképpen érdekes lehet a Crossholder, ha hasonló koncepciójú hazai bandára kíváncsiak.

A Pokolgép extrahosszú műsorral készült, amit szívesen megosztanék a jelen nem lévőkkel, de sajnos sehol sem találtam teljes setlistet. Lényeg a lényeg: MINDEN elhangzott, aminek el kellett hangzania, figyelembe véve persze azt is, hogy ekkora életműből szinte lehetetlen válogatni. Nyilván a Metal az ész egy az egyben kimaradt, és a klasszikusok javára kissé háttérbe szorultak az elmúlt tizenkét év dalai, de például kellemes meglepetés volt az Ősi lázban, amelynek verzéit Attila és Kukó duettben nyomták. Sajnos pont ennek esett áldozatul a Feltámadt éj, ugyanakkor nem rémlik, hogy az egy évvel korábbihoz képest ez a koncert túl sok váratlan dolgot tartalmazott volna. Elnézve a fanatikus tábort, úgy gondolom, a Pokolgép bármikor bevállalhatna egy olyan bulit (és itt nyilván nem az év végéről vagy a fesztiválokról van szó), ahol kizárólag elhanyagolt és alulértékelt dalokat játszik. Mindenesetre minden tagcserét megindokol, ahogy a zenekar most nyomul, és amennyire egyben van – akármennyire nem is ez a közönség első és legfontosabb szempontja, végső soron a profizmus viszi előre a dolgokat még egy ilyen régi és nagynevű csapatnál is. És bár egy másik cikk olvasói kommentje a hangzás fogyatékosságait firtatta, ha tökéletes nem is volt, én nem találtam kivetnivalót a megszólalásban sem: mindkét gitárt lehetett hallani, szóltak a vokálok is, ennek tetejébe pedig némi pirotechnika is jutott (sőt: tűzköpő-tűznyelő artistalányok is felbukkantak a vadiúj Metal bomba bónuszaként).

Nem kevés hazai és külföldi, harminc évet megélt bandát láttam már élőben, de a Pokolgép ma is abszolút odatehető ezek mellé, és azt tényleg csak ők mondhatják el magukról, hogy az egyik (vagy talán „a") legsikeresebb kortárs metal zenekar feldolgozta egy számukat. Érdemes párhuzamot keresni más műfajokban, nem lesz túl sikeres a kutatás. Amellett tehát, hogy nemcsak metal-, de kultúrtörténeti jelentősége is van ma már az életműnek, a Gép élvezetes, színvonalas koncerteket ad, folyamatosan dübörög tovább, és teljesen lényegtelen, hogy személyes ízlésvilágtől függően kinek mennyire (nem) tetszenek a mostani dalok vagy a régiek mostani verziói. Kis túlzással a zenekar eljutott arra a szintre, amikor lényegében kritika felett áll. Amikor pedig majd csökken a színvonal, Kukó úgyis abbahagyja az egészet.

Fotók: Mernyó Ferenc