Shock!

165 nap. Pontosan ennyi nap telt el az utolsó koncert óta, amit láttam, ha nem sarkítanék, mert augusztus nyolcadikán megnéztem kedves barátaim bimbózó korszakban lévő zenekarának performanszát, de oda még fényképezőt sem vittem, tényleg a puszta szórakozás motivált azon az estén. Szóval maradjunk a százhatvanöt napnál, jól is hangzik, illetve borzasztóan rosszul, hiszen eltelt a tavasz meg a nyár majd egésze, és az év elején fejben csodálatosan felépített év porig rombolt törmelékeiben fulladoztam. Aztán végre eljött ez a nap, ami szórakozás, meg kicsit munka (illetve ez nekem inkább a levegő), meg barátok, régi ismerősök, és végre úgy érezhettük magunkat pár óráig, mintha világ normális lenne odakint. Egyrészt már ezért is köszönet illeti a zenekarokat, másrészt mégis csak szívet melengető eseményt láttunk.

A Superunknowns zenekar Soundgarden-feldolgozásokat játszik, ha épp nem hallottál volna róla, de a nevükből aránylag könnyen ki is lehet mindezt találni. Székely Marci énekest én még az Ozone Mamában láttam (elég rég), de a világ változik, ő meg Chris Cornellt igyekszik megidézni, hangban mindenképp, mert ha csukott szemmel hallgattad a koncertet, bizony olykor hátborzongatóan hasonló volt némely frazír. Hasonló rekedtes hangszíne tökéletes ide, meg fazont és a színpadi jelenlétet tekintve is itt a helye.

Kár, hogy a zenekar összes többi tagja utóbbi téren nem hozta ugyanezt, főleg most a két gitárosra, és a basszusgitárosra gondolok, mert Szabó Kristóf a dobok mögött a rá jellemző beleéléssel játszott. Szóval lenne itt még min dolgozni a zenekarnak, legalább minimálisan megmozdulni, meg látni, hogy beleélik magukat abba a zenébe, ami a szívükből jön, mert hiába léteznek nagyon régóta, de egyszerűen az a helyzet, hogy hiába zsenik a dalok, mert nyilván azok, és hiába lelkes Marci, egyszemélyben nem tudja elvinni a hátán a produkciót, hiába igyekszik rettenetesen. Persze a Soundgarden-dalok maguktól is életre kelnek, de ha már koncert, azt a plusz vibrálást mindenkitől várnám a színpadon.

A Storm The Studio érdekes hibrid, benne a három bedlamistával, illetve Binges Zsolttal a teljesen más világot jelképező Fish!-ből, és lelövöm előre a poént, de kiegészültek egy plusz gitárossal, Csányi Szabival, akinek a neve a Black-Outtal forrt össze, de itt az idő egy kis változásra. Előre elmélkedve azon, hogy mit hozhat a jövő számukra az érthető okokból ritkás koncerteken kívül, Szabi talán a lehető legjobb puzzle-darabka a történetben, és szerintem nem vagyok egyedül, aki örülne annak, ha kicsit több Seattle-ízt hozna a következő időszak.

A koncertre pár nap után is mélázós mosollyal gondolok. Egyrészt tényleg óriási érzés volt újra koncertteremben állni és normálisan érezni magam, másrészt meg lehet osztani-szorozni, de tényleg totálisan megismételhetetlen pillanatokat láthattunk. Nyilván mindenki tisztában van azzal, aki követi a zenekart, hogy Fodi Japánban él, és onnan pláne rizikós meg kiszámíthatatlan volt ideutazni, de jól alakult a történet, ő pedig full lazán, napszemüvegben sétált a színpadra, és végigvigyorogta a koncertet. Tőle jobbra Judy (Hankó Zoltán), aki szinte végig koncentrálós-transzban játszott, a doboknál Újvári Petya, az örök mosolygós, sármosan korosodó srác. Binges Zsolti baloldalt hozta a lazaságot és a jókedvet, Csányi Szabi meg Csányi Szabi, aki természetesen a vokálokba is besegített (Székely Marci háttértáncos, egyszemélyes vokálkórus mellett).

Számítani lehetett rá, hogy a teljes lemezt eljátsszák, persze nem sorrendben, de legalább volt meglepetés. Mivel nem ezer lángon pörgő, aktív zenekarról van szó, akik próbateremben/virtuális közös zenéléssel töltik az idejüket hetente ötször, hanem profi zenészekről, akik tudják, mit kell játszani, de együtt még érthető okokból nem volt sok alkalmuk, várható volt, hogy nem lesz ilyen szempontból tökéletes a koncert. Voltak elbaszások? Voltak. Hamis volt Fodi? Nagyon is. Mégis, valahogy olyan kedves, szeretetteli hangulat áradt a színpadról, meg talán tőlünk felfelé is, hogy mindez senkit sem érdekelt két másodpercnél hosszabban. Sok dalnak meg kimondottan jót tett az élő megszólalás, zsigeribb lett, mint lemezen, nekem a Görbe tükör, a Pixel és az Ólom felhők simult bele jobban a fülembe. Két új dalt is eljátszottak (Fekete tulipán, Világ közepe), amelyek szépen belesimultak az összképbe, de biztos vagyok benne, hogy formálódni fognak még, mire a következő lemezre kerülnek.

Arra meg tényleg nem számítottam, hogy lesz egy The Bedlam-dal is, pedig adta magát a dolog, valahogy mégsem gondoltam bele, de az Afterpain Of A Dying Life olyan elementáris erővel zuhant rám, hogy szinte csak a könnycseppet nem morzsoltam el a szemem sarkában. Olyan szintű gyomorszorító időgépbe toltak ezzel a pár perccel (főleg, hogy Cicó is jelen volt a közönség soraiban), amire sokáig fogok emlékezni. Fodi is láthatóan valami más dimenzióba érkezett ekkor, és hiába nem állt színpadon bő tíz éve, itt eltűnt minden civil mozdulat, mi meg olyat nosztalgiázhattunk néhányan, amire sokáig emlékezni fogunk.

Az elmúlt hónapok koncertínsége miatt biztos, hogy mindenki sokkal intenzívebben szívta magába az élményt, de abban is biztos vagyok, hogy amennyiben a szokásos nyári dömping közepén kapott volna el minket ez az este így, ebben a formában, akkor is emlékezetes maradna, mert mégis csak egy igazi „első” élményt élhettünk át. Azt meg sokadszorra nem akarom már ismételni, hogy Fodi „világvégi” lakhelye miatt valóban különleges élmény marad ez a hajós szeánsz, én meg szép csendben megőrülök, hogy azóta is a Ha kérdeznék című szám refrénje pörög a fejemben.